Auschwitz-i Hamupipőke

5.

Rosemary

"Reménykedjünk a legjobban és készüljünk a legrosszabbra.. mindig"

Az az út, olyan volt amilyennek lennie kellett. Amilyennek lennie kellett a pokolba vezető útnak. Az én lelkem akkor veszett el. Gyalog indultunk az állomásra, és még csak megdöbbeni sem volt időnk azon, mégis miért áll az egyetlen utasszállító vagon mögött, három marha vagon. Nem is kellett sokáig tűnődni, a katonák azonnal a vékony deszka felé irányítottak mindenkit. Az emberek kavarogni és lökdösni kezdték egymást, hogy ne érje őket ütés a gumi botokkal, amik a katonák kezében voltak fegyver gyanánt.

- Csak ne engedjétek el egymás kezét! - mondta az apám. Ő anya és Grisska kezét szorította, én anyáét és Saul-ét. Így mentünk fel a vonatra, még a deszkán is apa vezetésével. Hallottam, ahogy az emberek keresik azokat akiket a tömeg elsodort mellőlük. Hallottam, ahogy valaki fájdalmasan sikít. Hallottam, ahogy minden ember csendesen zokog. A vagon zsúfolásig telt és szinte levegő sem volt bent. A legrosszabb mégsem ez volt. Életem egyik legrosszabb élménye, az volt amikor a vonat megállt. Ez az élmény ez volt az a pont, amikor először bele rokkantam az egészbe, pedig igen ez még csak a kezdet volt. Amikor megállt a vonat, azok akik álltak sikítva döltek a padlóra. Pár perc után kattant a zár és az ajtó kinyílt.

- Megérkeztünk? - kérdezte valaki. Az első akit megláttam Luke volt.

- Tíz embert szeretnék kérni, aki önként és dalolva le száll. - mondta, a hangja nyugodt volt meg győző, mintha semmi baj nem történhetne. Az ami miatt mégis mindig azt éreztem mellette senki nem lehet biztonságban, az a mosolya volt, és a szeme. Igen, Luke szeme igazából mindent még azelőtt elárult, mielőtt valóban láttam volna ki is ő. Akkor még naív voltam és nem akartam elhinni, hogy valódi, amit a szemében látok. Igazából, akkor először talátam magam igazán szembe magam Luke-kal. Pontosabban, a szörnnyel, aki benne lakozott. - Ha nekem kell választani mindenki meghal. - a hangja továbbra is nyugodt volt. Amiatt amit láttam nem mertem megmozdulni sem. Voltak akik lassan le ugrottak a vonatról, mert most még a deszka sem volt ott. Heten álltak meg Luke előtt, aki továbbra is mosolygott. Övéről le rántotta a pisztolyát és ugyanezzel a mosollyal, amivel beszélt, egy gyerekre szegezte. Egy gyerekre, aki talán hét éves lehetett. 

- Akkor játszunk egy kicsit. - mondta tovább, fel emelte a bal kezét, széttárva az ujjait. Már akkor tudtam, hogy valami szörnyűség fog történni. Aztán talán ezért, mert akkor felismertem ezt a mosolyt, mindig tudtam. - A lényeg, hogy, ha addigra, mire az összes ujjam lecsukom nem lép le még három ember a kisfiú meghal. Folytatjuk ezt egészen addig, míg itt. - folytatta, az ujjait komolyan lecsukva, közben újra megszólalt.  - Ha nem lép elő valaki meghal. - Ez volt az első alkalom, hogy a másodperc töredéke alatt kellett döntenem. Miatta. Mégis fájt. Luke közben lecsukta az ujjait, mivel még nem léptem elő, pedig épp akkor akartam, amikor lőtt. Össze rezzentem és nem mertem a fiúra nézni. Az emberek sikítottak és befogták a fülüket. Az anyja lerogyott mellé, és zokogni kezdett. Nem én voltam az egyetlen, aki elő lépett. Anya megfogta a kezem, de elhúztam és le ugrottam a vonatról. Az egyik talán velem egy idős fiú, a kisfiú anyja mellett állt, akinek Luke nem is tudta a nevét. A báttyja volt. 

- Csukjátok be! - intett először a katonáknak. Mikor azok megtették amit kért, akkor fordult újra felénk. Még mindig mosolygott. - Most öt-öt ember megáll egymással szemben. Ne kelljen említenem, hogy most az öt másodperc alatt két ember hal meg mert a játékhoz párban kellenek.

- Mi baja magának? - kiáltott fel akkor egy ember. A szeme könnyes volt. Az arcán ugyanazt láttam, amit a nevelő apám arcán is.

- Tényleg tudni akarja? - nevett hangosan. - Na tegyék, amit mondtam.