Auschwitz-i Hamupipőke

7.

Rosemary

"Sosem fogjuk meg tudni, hogy az emberek pontosan mit éreznek irántunk.."

Miközben sajgó hátammal futottam az elő írt harminc kört, most először Luke nem jó képpel volt előttem. Akkor rettegtem és a fájdalom, amit rám mért mindent felül múlt, amit addig éreztem. Azt nem tudom honnan volt az erőm, hogy válaszoljak neki. Később rájöttem, hogy Luke-nál ez volt a titka mindennek.

A harminc kör után el vezettek egy hangár szerű építményhez. A szoba tele volt az emberek holmijaival amiket erőszakkal koboztak el.

- A feladat az, hogy válogassátok szét a bőröndök tartalmát. - mondta Evelina. - Külön az ékszereket, ruhákat. Ha el tesztek valamit az akkor is halállal jár, ha előtte a tiétek volt. Minden holmi ami itt van a Harmadik Birodalom tulajdona.

Ha akartunk volna bármi féle reakciót is adni, akkor sem lett volna időnk, amint Evelina elmondta a parancsot a kápók be is állítottak és oda irányítottak a középen álló hatalmas asztalhoz. Oda fel tudtuk pakolni a bőröndöket és a körülöttünk levő kosarakba az olyan fogjok holmijait, amilyenek mi is voltunk. Ezeket később el szállították, azt hiszem Németországba, ezt sosem tudtam pontosan és nem is akartam. Az egyetlen amit tudtam, hogy legyen bármi ami ott van azokban a táskákban, az többé nem illeti meg előző tulajdonosait. Egyedül az ételt tehettük el. Arra is csak később jöttünk rá, az milyen jelentőséggel bír. A legrosszabb mégsem ez volt, már amikor oda értünk láttuk a kéményeken gomolygó fekete füstöt. Éreztük a kesernyésen maró szagot, de mi, akik újjak voltunk, nem tudtuk mifféle borzalom is zajlik még Auschwitz drótjai mögött. Éppen egy teli kosár cipőt vittem ki, hogy a teherautóra tegyem, ami körül a német katonák már várták, hogy elszállíthassák.

- Amikor égnek még büdösebbek. - mondta az egyik nevetve, amit a mellette álló és dohányzó katona is csak mosollyal és bólogatással helyeselt.

- De, ne mondd, úgy hogy hallják. Azt hallottam Sobiborban is fellázadtak, miután meg tudták. - felelte ahogy kifújta a füstöt. Luke pedig mintha a semmiből jelent volna meg mögötte. Közel hajolt a katonához, az arcán pedig most is az az ismerős vigyor látszott, amiről akkor már tudtam, hogy rettegni kell tőle.

- Azt hiszed, amíg én itt vagyok mer bárki lázadni. - mondta a katonának, aki ijedtében ugrott egyet. - Nyugi! -nevette el magát. Én aztán viszsza toltam a kocsit, amivel ki mentem az épületből. Ahogy befelé haladtam az ajtó előtt a fekete gomolygó füstre néztem, aztán arra gondoltam mit mondott a katona és a sírás úgy tört elő belőlem, mintha azelőtt soha életemben nem zokogtam volna. Képtelen voltam abba hagyni a sírást, amikor megtudtam, hogy a fekete és undorító szagú füst emberek égetéséből tör az égre. Le rogytam a földre, eltakartam az arcom és zokogtam. A foglyok bentről is kinéztek, talán meg voltak gyöződve róla, hogy számomra ez az utolsó percek egyike. Amikor Luke megfogta a karom és felrántott a földről, én is szinte már tudtam, hogy az a pillanat, ami akkor következett volna, mikor a fejemhez nyomta a fegyverét, most jött el. Tudtam, hogy meg fogok halni és az a két nap, már az elég volt rá, hogy ne érdekeljen. Luke azonban nem ölt meg. Sőt amint lábra álltam, magához húzott és átölelt. Csupán a mellkasáig értem, és ott zokogtam tovább. Meglepődtem és minden fájdalom és érzés rám áradt azokból is, amiket attól a férfitól kaptam. Talán meglepő de sehol máshol nem lettem volna szívesebben mint Luke ölelő karjaiban. Ott akartam elveszni, azt akartam, hogy ha vége lesz az éltemnek, Luke átöleljen közben. Nem tudom meddig álltunk ott, de amikor Luke egy kissé eltolt magától, akkor tértem én is észhez. A hangos zokogásom szipogásba csapott át. Az is égető hiány érzetet hagyott bennem és a testemen, ahol eddig az övéhez ért, amikor már nem volt olyan közel hozzám, hogy a levegőmmel együtt szívjam be az ő illatát.