Auschwitz-i Hamupipőke

6.

Luke

"A remény a legrosszabb gonosz, mert elnyújtja az emberek szenvedését. "

Attól a naptól, hogy megérkeztünk Auschwitz-ba egyetlen célom volt. Nem érdekelt kinek, mikor, hol és hogyan, de szenvedést akartam okozni. Szenvedést akartam okozni, hogy ne érezzem a fájdalmat, amit Hess életben léte és tettei okoztak. Azzal kezdtem az első napot, hogy a rám osztott szektorban az új embereknek el mondjam mi vár rájuk valójában a rácsok mögött. A józanság egyre inkább vált idegességgé bennem és még az is zavaróvá lett, ahogy az emberek rám néztek. El vittem Evelina-val a rabokat enni, de csak, hogy a konyhán kapjak vodkát. Amikor oda értem azonnal be mentem az épületbe miközben Evelina parancsokat osztott a raboknak, hogy álljanak sorba.

- Stern! - szóltam a konyha lengyel vezetőjének. Le dobtam magam az egyik székre, amin többnyire a konyha dolgozói ültek, amikor dolgoztak. - Hozz abból a vodkából, amit hozattál.

- Már is mein Reischfhürer. - emelte le a sapkáját. Aztán azonnal el is tűnt a raktárban.

- Herr kommandant. - lépett be egy lengyel őre a tábornak. - Az újak közt vita tört ki! Verekedtek is. - mondta jelentését. Stern vissza jött egy üveggel, aminek átlátszó színű tartalma az aznapi első megmentője volt a gondolataim káoszának. Azonnal meghúztam az üveget és követtem kifelé a katonát, aki azzal a megszólítással lépett, be ami Hess tisztje. Nem voltam a tábor vezetője, az ő volt, csak mások felismerték és rettegték a szörnyet, amit ő teremtett. Így az amire vágytam, hogy mindenben felül múljam itt is sikerült.

- Mi a probléma? - álltam meg a két nő előtt, akik verekedtek. A katonák már szét választották őket és a többi elé álltak. Az egyiküket, és nem akartam, de szerettem. Rosemary volt az, az én drága, Rosemarym. Még egy korty vodkával adtam erőt magamnak, hogy ne befolyásoljon olyan érzelem, amire nincs szükségem.

- Kislány, kiborította levesem. - szólalt meg az ismeretlen nő, rettenetes némettel, egy lány felé mutatva, akit azelőtt soha nem láttam.

- Ezért kellett verekedni? - fintorodtam el. - Hát, még a viselkedésetek is olyan akár a patkányoknak. - erre pár katona nevetni kezdett. Én Rosemary arcát figyeltem, aki lépett egyet felém, de a fejét nem emlte fel. Majdnemhogy a cipőmet nézte.

- Uram, a húgom véletlen meglökte, kiborult a leves és el akarta venni a testvéremét. Én csak meg akartam védeni a húgom. - mondta. Arra szinte nem is figyeltem mit beszélt, persze halottam, de mint mondtam már, akárhányszor hallottam a lány hangját, mindig csak az érdekelt, mennyire boldoggá tesz.

- Ostobák vagytok. - nevettem fel. - Az egyszerű megoldás az, hogy kérsz másik adagot.

- A hölgy azt mondta jár egy adag. - folytatta a másik nő. Az ő hangja egész más. Ő dühös és a hangja bennem sem kelt mást, csak dühösséget. Amit leginkább ellenvetése okoz.

- Adjatok neki, levest! - kiálltottam el magam. Az ismeretlen nő fel kapta csajkáját és elindult volna, de elé teszem a kezem. - Még nem fejeztem be. - intek a katonának, aki ki hívott ide. Az kikapja a kezéből az edényt és a leveses tálhoz viszi. - A veszekedésetek és az ellenvetés a szabályok ellen, nem marad büntetlen. Mindkettőnek, aki benne volt, adjanak huszonöt ütést. - folytatom közben. Két katona aki eddig a fal mellett álltak, a parancsokra és a rendre vigyázva, akkor el indultak egy állványért, amire rá tudják majd fektetni azokat, kiket büntetésre ítéltem. Amikor a két katona vissza tért az állvánnyal, a két nő felé fordultam. Rosemary akkor emelte rám először a szemét a nap folyamán. Ő volt az egyetlen, akiknek a szemében bántott a félelem, pedig akkor is ezt láttam. Mégsem tettem az ellen, hogy ne lássam ezt. Ennek az oka pedig az volt, hogy nem akartam elhinni, hogy valaki olyan kedves lett az én össze tört szívemnek, mint az a lány.