Egy peches katona története (yandere)

Hogyan éljünk túl egy vacsorát?

Günter keltett.

- Hé! Ideje felkelni!

Mögötte egy masken állt.

- Mi van? Mi történt?
- A Tábornok hivat! Gyere!
- Csak engem?
- Igen.
- Kivégeznek?
- Á dehogy, csak mivel tegnap volt a születésnapod ezért meghív vacsorára.
Végigfutott a hideg a hátamon.

- Tudtommal az átlagos tiszteket hidegen hagyja, ha egy fogolynak születésnapja van.
- De ő nem egy átlagos tiszt meg ez nem is egy hadifogolytábor.
- Az igaz.

Lezuhanyoztam, kaptam tiszta ruhát.
És kísértek is az étkezőbe.
Megállított minket két masken. Valamit mondtak Günternek.

- Azt mondják, hogy én nem vagyok jogosult erre a területre belépni. Sok sikert!
- Güntern!
- Hm?
- Köszi!
- Nincs mit!

Természetesen tudta nagyon jól, hogy az itókát köszönöm meg neki.

Nos, mint minden kastély ez sem a puritánságáról volt híres.
Hatalmas díszesen faragott fa ajtó volt előttem.
Kétoldalt két masken. Akik kinyitották az ajtókat.
A harmadik bekísért.

Belépve hatalmas nagy kristálycsillárt pillantottam meg. Az óriási ablakokból pedig lélegzetelállító kilátás nyílott.
A falak fehérek voltak arany mintákkal szegélyezve és képekkel díszítve, amelyek különböző vadászjeleneteket vagy tájakat ábrázoltak.
Sok kis kerek asztal volt a terem közepén. A terem hátuljában pedig egy színpad szerűség volt vörös függönnyel. Elgondolkodtam, hogy vajon miért akarták lebombázni ezt a kastélyt? Hisz legalább 3 vagy 4 bombázó kellett volna hozzá és még akkor sem biztos, hogy az alaksori rész megsemmisül.

Az egyik ablakhoz közel megpillantottam Erikát.
Nem a tiszti ruhája volt rajta, hanem egy csinos, piros színű egyberuha és fehér magassarkú. A cipő a haja, míg a ruha a szeme színéhez illet. Gyönyörű volt és káprázatos, de egyúttal veszélyes is, mint a távolban lévő vihar. Addig gyönyörködsz benne, amig egyszer csak le nem sújt rád és akkor vége.

Mikor meglátott elmosolyodott.
Kezdtem egyre jobban összezavarodni. Szerettem volna, ha ez egy álom lenne és valójában a Lófarok egyik asztalán részegen hortyogok. De sajnos nem volt az.

- Jó estét kívánok!
- J.. Jó estét!
- Kérem foglaljon helyet!

Miután leültem, akkor a maskenhez fordult.

- Du kannst gehen! (Elmehetsz!)

Azzal sarkon fordult és kiment.

- Végre kettesben!

Mondta mosolyogva.

A tekintete viszont mást sugallt. A ragadozó néz így a prédájára, amikor biztos benne, hogy nem menekülhet. Óvatosnak kell lennem nagyon. Nemszabad felbosszantanom. Meg kell válogatnom a szavaimat. Egy apró hiba és végem.

-Öhm.. Mi ez az egész?

Kérdeztem zavartan.

- Hogy érti?
- Hát.. Izé.. Elméletileg hadifogoly vagyok. Maga meg meghívott születésnapom alkalmából vacsorára. Ez egy kicsit szokatlan.
- Hát még mindig nem jöttél rá?

Vajon miért kezdett el hirtelen tegezni? Nem mintha zavarana, de számomra elég furcsa ez a váltás. Mindenestre én továbbra is magáztam.

- M.. Mégis mire?

Kezdtem egyre jobban összezavarodni.

-A háború előtt Denverben voltam. Akkor láttalak meg elsőnek a vonat ablakából. Egyből beléd szerettem. Te sajnos észre sem vettél. Rengeteget kutattam utánad, hogy rád találjak. Minden követ megmozgattam, hogy újra láthassalak! Szerinted ez a bombázós akció kinek az ötlete volt?!

Kikeltem magamból!

- HOGY MI VAN? EZ NEM LEHET, ILYEN NINCS! EZ LEHETETLEN!

A kiabálásomra bejött a két masken akik az ajtó előtt álltak.

Erika intett nekik, hogy minden rendben, mire visszatértek a helyükre.

- Ha kiderítette, hogy ki vagyok, akkor miért nem táviratozott?
- Már javában dúlt a háború, mire kikutattam. Küldhettem volna titkokban üzeneteket, de rájöttél volna egy idő után, hogy ki vagyok és azonnal megszakítottad volna velem a kapcsolatot. Jól mondom?
- Igen.
- Egyébként egy kisebb időzített töltet robbant fel a gépeteken. Az egyik szerelő úgy helyezte el, hogy csak a gépet rongálja meg. És, hogy hogyan terveltem ki mindezt? A szövetséges parancsokságok teli vannak a mi kémeinkkel. Úgy ugráltok, ahogy mi fütyülünk! Csak elég volt álhíreket terjeszteninerről a kastélyról és egy jóravaló tábornok, aki a családja életért cserébe segített ebben az akcióban.
- Nem volt olyan terve, ami ne került volna hat ember életébe?
- Járulékos veszteség egy jobb cél érdekében.
- Ők emberek voltak!
- Katonák. És ne feledd, hogy háború van. A háború meg veszteségekkel jár.
- Miért kellett megölnie szegény Jacobot? Szerencsétlen annyira félt, hogy meg sem tudott szólalni.
- A három társad közül valamelyiket így is úgy is megöltem volna, hogy tudjátok ki az úr.
Egyébként a háborút hamarosan elveszítitek. A japánok itteni idő szerint ma reggel elfoglalták Hawait. Moszkva az utolsókat rúgja. Sztálin vagy halott vagy elmenekült. Nincs róla hír. Az angliai partraszállás pedig napokon belül bekövetkezik.
- E... ez... ez nem lehet!
- Amint megnyerjük a háborút, összeházasodunk! De addig is itt leszel ebben a kastélyban!

A tekintete ismét megváltozott.
Majdnem elvesztettem az önkontrollt. Legszívesebben azt mondtam volna neki, hogy dögölj meg te náci ribanc!
De ezt nem tehettem, mert ez a társaim életébe kerülhet. Most már tudom, hogy engem nem ölne, max megkínozna.
Vettem egy mély levegőt.

- A társaimmal mi lesz?
- Mi lenne?! Holnap felkötjük őket!
- Ha megteszi, soha többet nem nézek Önre és szólok Magához! Bánjon velük emberségesen úgy, ahogy a Genfi egyezmény megköveteli!

Elsőnek megdöbbent, de utána az arca megtelt dühvel és a szemei mintha lángoltak volna. Utána összeszedte magát és sóhajtott egyet.

- Ám legyen! Nem végezzük ki őket. Viszont, ha szökni próbálsz, akkor személyesen úgy kínzom meg mind a kettőt, hogy a kegyes halálért fognak könyörögni! A kastély egész területén szabadon mozoghatsz. Csakis a személyes jelenlétemben hagyhatod területet!

Hozzáfogtunk a vacsorához.

- Nem kell ez a túlzott udvariaskodás. Nyugodtan tegezz és szólíts csak Erikának.
- És ha nem?

A francba! Túl messzire mentem.
Rám nézett és a mosolya kezdett eltűnni.

- Erika, nagyon fimon ez a fácánsült. Te készítetted?

Hirtelen visszatért a mosolya.

- Hát ízlik? Igen, én készítettem csakis neked.

A vacsora alatt kiderült, hogy mindent tud rólam. A szokásaimat, hogy miket szeretek és miket nem. Egy hírszerzőt biztosan lenyűgözött volna a profizmusa, de engem megrémített.

Ellentétben vele, én nem tudtam róla semmit. Tegnap estig azt sem tudtam, hogy létezik. Próbáltam kideríteni a családi hátterét és egyéb információkat, de azonkívül, hogy félig német és félig japán, nem tudtam meg semmit. Mindig kitérő válaszokat adott.

Nem a cellámba vittek vissza, hanem a kastély egyik szobájába. Az ágyon voltak a személyes dolgaim. Egy doboz Lucky Strike hozzá a doboz gyufa, az irataim és a karórám.

A szobámnak 2 nagy ablaka volt, fehér függönyökkel. Az ajtótól barla, párhuzamosan az ablakokkal volt egy nagy ágy, melynek a két oldalán egy egy kis szekrény volt díszes lámpákkal. Az ággyal szemben volt egy hatalmas szekrénysor, egy nagy kétajtós szekrénnyel. Cifra faragások díszítették. Látszott rajta, hogy nem egy mai darab.
A falon két festmény lógott. Az egyik magát a kastélyt ábrázolta, a másik pedig egy középkori csatajelenet fényes páncélzatú lovagokkal.
Hanyatt dőltem az ágyon és gondolkodtam.

Ki képes kitalálni ilyen tervet? Miért nem látták a tábornok beosztotjai, hogy ennek a küldetésnek semmi értelme? És a legnagyobb kérdés! Miért én?!