Egy peches katona története (yandere)

„Unalmas" hétköznapok

Egyszer, egy nyári este a kastély magasabbik pontjából figyeltem a közelgő vihart, miközben egy számomra ismeretlen márkájú német cigit szívtam.
A katonák lent nyüzsögtek. Elpakoltak minden olyan dolgot, amiben az eső meg a szél kárt tehet. Nagyon idegesnek látszottak.
Visszatértem a szobámba és az ablakból néztem, ahogy a vihar lecsap. Folyamatosan dörgött és villámlott és szél üvöltését, pedig hallani lehetett a folyosókon. A fák úgy hajlongtak, mintha nem is egy erdőt néznék hanem a tengert.
Egyszer csak vadul kopoktatnak az ajtómon.

- Gyere, nyitva van!

Természetesen a szobám ajtajához nem volt kulcs.
Egy ideges katona jött be. Látszott rajta, hogy nagyon fél. Sőt, inkább rettegett.
Valamennyire megtanultam németül, de még volt mit csiszolni a tudásomon.

- Azonnal el kell rejtőznie!
- Miért?

Kérdeztem döbbenten.

- A tábornoknak teljesen elment az esze. Amikor vihar van, akkor kifordul önmagából. Előjön a másik személyisége. Ilyenkor a folyosókat járja egyik kezében a tőrével a másikban a kardjával. Akivel találkozik, azt vagy megsebesíti vagy megöli. Az őrök a szobákba, vagy valamelyik sötét sarokba bújnak és kivárják, amíg újra normális nem lesz.
- Erről én miért nem tudtam?
- Azt hittem, hogy Herr Günter vagy Herr Hans tájékoztatta Önt erről.
- Most már mindegy.

Sóhajtottam.

- Megengedi, hogy meghúzzam magam itt, amíg megint a régi lesz? Nem szeretnék vele összefutni az egyik folyosón.
- Rendben! Maradjon csak. Ettől az égzengéstől és villámparádétól úgy sem tudok aludni. Addig is kimegyek és megkeresem. Beszélek vele.
- Herr Smith! Ne tegye! Azt tudjuk, hogy szereti Önt, de ebben az állapotában rendkívül veszélyes. Nem tudni, hogy mit csinál magával.

Nyeltem egy nagyot.

- Akkor azt hiszem maradok.

Ekkor meghallottunk a folyosón a dúdolást.

Gyönyörű volt, szinte túlvilági, ahogy a szél süvítésével vegyült.
Elkapott engem is a rettegés.
Az egész olyan volt, mint valami horror regényben.
Erre tartott. Remélem csak elmegy a szobám mellett és nem néz be. Az őr azt mondta, hogy csak a folyosókat járja, tehát pánikra semmi ok. Azért megfordult a fejemben, hogy talán nem ártana elbújni.

Mire a gondolataimból felocsúdtam, addigra a katona elrejtőzött a szekrényben.
A szekrénybe, csak egy ember fért el kényelmesen. Szorongani semmi kedvem nem lett volna, ráadásul nem tudtam, hogy az őr mennyi pánikolós.
Rossz lett volna, ha lebuktatjuk egymást a hely szűke miatt.
Az ágy alá nem fértem be, a sötét sarkok, pedig kizárva. A villámok fényében úgyis észrevett volna.
Gondolkoztam, hogy hová tudnék még behúzódni és arra a következtetésre jutottam, hogy sehová.
A szobából már nem tudtam kimenni, mert közelben volt és észrevett volna.
Így hát, fogtam magam és lefeküdtem az ágyamba.
A dúdolás egyre közelebbről hallattszott.
Közben a vihar mégjobban felerősödött. A villámok fénye bevilágította a szobát. Mint, ha valaki egy hatalmas reflektort kapcsolgatna fel és le megállás nélkül.
Próbáltam megnyutnai magam, hogy biztos tovább megy. Sajnos nem.
Láttam, hogy nyílik az ajtó.
Gyorsan elfordultam az ablak felé és becsuktam a szemem. Úgy kell tennem, mint ha aludnék.
Egyre közeledett az ágyamhoz, közben pedig folyamatosan dúdolt.
Hallottam, hogy a kardját lerakja a földre.
Éreztem, ahogy bebújik mellém és az egyik kezével hátulról átkarol a másikkal meg elkezdi símogatni az arcom miközben énekelt.
Kinyitottam a szemem és ránéztem a kezére.
A véres tőrét tarrotta benne. Valakit biztosan elkapott.
A szívem a torkomban dobogott.
Egy idő után felkelt és elment.
A vele töltött idő egy erökkévalóságnak hatott.
Felkeltem, közben az őr is kijött a szekrényből.
A nadrágja ülepe nedves volt.

- É.. Én mentes is.

Mondta, és azzal gyorsan elsietett.

A vihar már elvonult.
Ránéztem az órámra. Hajnali három volt.
Mégis, mi volt ez az egész?
Két személyisége van?!
Az egyik betegebb, mint a másik. Eddig féltem tőle, de most már rettegek.
Visszafeküdtem, de nem jött álom a szememre egy jó darabig.

Másnap kiderült, hogy szerencsére nem ölt meg senkit sem. Csak az egyik őrt sebesítette meg, aki nem tudott időben elbújni.
Azt tanácsolták, hogy ne hozzam fel Erikának a tegnap történteket.
Ha vihar közeledik, akkor ne maradjak a szobámban, hanem a kastély valamelyik szegletében húzzam meg magam távol az ő szobájától.

Hosszú hónapok teltek el.
Eközben a világban tovább zajlottak az események.
A partraszállás Angliában megtörtént. London elesett! Churchill az államokba menekült.
Sztálint megtalálták és nyilvánosan kivégezték. A Szovjetunió kapitulált. Az Egyessült Államok pedig elkeseredett harcot folytat Los Angelesben a japán invázió ellen.

A kastély és környéke nyáron csodálatos volt, de télen varázslatos.
Volt, amikor a közeli faluba lementünk Erikával. Természetesen az átkozott kísérete is vele tartott, ami még feszültebbé tett.

Hiába voltak németek, a falu lakóin látszott a félelemmel vegyes tisztelet, amikor végig sétáltunk az utcán.

- Miért vagy ennyire feszült?
- Hát az embereid miatt.
- Hagyd őket figyelmen kívül! Mintha itt se lennének.
- Egyébként kik vagy mik ők?
- Jobb, ha nem akarod tudni!

A nézéséből rájöttem, hogy ez a téma itt lett befejezve véglegesen.