Sokkolva néztem a földön heverő testet. Zöldeskék szemei valahova a távolba meredtek, minden csillogás vagy élet nélkül, szájából egy vékony kis vörös csík húzódótt, hullája vérbe fagyva feküdt az egykor tiszta padlón. Mellkasa többé nem emelkedett...
К сожалению, это изображение не соответствует нашим правилам. Чтобы продолжить публикацию, пожалуйста, удалите изображение или загрузите другое.
— Delphine? Hát te hogy kerülsz ide? — vonta fel a szemöldökeit döbbenten Est, amint betámolyogtam reggel a konyhájukba. Az arany szőke hajú lány a serpenyő előtt ügyködött, Thomas pedig a kávéját szürcsölgetve pillantott fel rám.
— Megint pánikrohamod volt. — utáltam, hogy hazudnom kellett neki. Kiskorunkban megfogadtuk, hogy egymás elől soha, semmit nem fogunk eltitkolni. Erre tessék!
— Oh, értem. — a lányon látszott, hogy bűntudata van, mint ilyenkor mindig. Ne, ne, ne, Este, ne érezz így! — Sajnálom, hogy megint ide kellett kocsikázz az éjjel közepén.
— Tudod, hogy nem kell megköszönnöd. — legyintettem, majd minden színészi tudásomat bevetve, nyugtatóan rámosolyogtam.
Este-nek akkor kezdődtek a pánikrohamai, amikor az anyukája egy terror támadás következtében elhunyt. Borzalmas volt az az időszak, sose láttam az az előtt mindig mosolygó lányt, ennyire megtörve. Ott voltam vele hónapokig, mert Thomas már akkor sem volt képes Este mellett állni. Szóval én virrasztottam a lány mellett, mikor légszomjasan riadt fel rémálmaiból. Azóta pedig volt, hogy megesett, mikor így ébredt, Tom pedig tehetetlenségében engem hívott. Este általában nem emlékezett ezekre, az álmok adta sokk miatt, az orvos szerint ez pedig természetes.
Leültem a hozzám legközelebb eső székre, majd tenyereimmel megtámasztottam a fejemet. Kétség kívül tudtam volna még aludni, de aztán előjöttek a tegnap este emlékei, ami által az álom nem tudott újra a szememre jönni. Még mindig nem sikerült felfognom azt, hogy mit tettünk az éjjel. Persze, erős idegzettel rendelkezem, ám belegondolni abba, hogy valóban részese voltam egy bűnténynek, és elégettünk egy holttestet, ahelyett, hogy a helyes eljárásképp cselekedtünk volna, kissé felkavaró volt. Féltem, hogy valamire nem figyeltünk oda, és könnyen lebukunk amiatt. Nem akartam egy börtönben rohadva leélni az életemet. Sem a bezártságot nem kedveltem, sem az embereket, akiket nem ismertem. Ráadásul a börtön ruha nem igazán tartozik a stíluskörömbe. Talán csak szimplán nemet kellett volna mondanom Thomas-nak. Talán sokkal egyszerűbb és könnyebb lett volna, nem keveredtem volna bele a mocskos dolgaiba, kezemre pedig nem tapadna deliktum koszos nyoma. Túl sok a "talán", de fölöslegesen, hiszen már megtörtént, nem fogjuk tudni visszafordítani, el kell fogadnon a tényt, hogy tényleg megtettük.
