Sokkolva néztem a földön heverő testet. Zöldeskék szemei valahova a távolba meredtek, minden csillogás vagy élet nélkül, szájából egy vékony kis vörös csík húzódótt, hullája vérbe fagyva feküdt az egykor tiszta padlón. Mellkasa többé nem emelkedett...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az ablakot lehúzva dugtam ki a fejem rajta. A hideg szél, mely az arcomba csapott, kissé felébresztett fáradtságomból. Nagyot szippantottam a friss oxigénből, majd fújtam ki lassan. Az utakon alig jártak rajtunk kívül, szinte csak mi kocsikáztunk a fénylő csillagok alatt. Egyikünk sem mondott semmit, mióta a hullát egy zsákba tettük, majd Thomas a csomagtartóba dobta, aztán útnak eredtünk, hogy minél hamarabb megszabaduljunk az élettelen testtől. Amíg Thomas az egykoron élő emberrel foglalkozott, én összeszedtem mindazt, ami majd kelleni fog az égetéshez. Azaz: kalapács, salétromsav – amiről fogalmam sincs, hogy miért volt a Este-éknek – illetve öngyújtó. Bár Tom-nál mindig volt egy, biztosra akartunk menni.
A szívem a torkomban dobogott, amint arra gondoltam, hogy mit készülünk tenni. Bűnösnek éreztem magam, holott tulajdonképpen egyikünk sem tett semmit. Még.
A mellettem ülő férfire vezettem a tekintetem, aki le sem vette a szemét az útról. Ő is ugyanolyan ideges volt mint én, láttam rajta. Állkapcsa megfeszült, ujjával a kormányon dobolt, arca pedig komor volt, pedig általában egy pimasz mosoly ül rajta.
— Mi lesz, ha valaki rájön arra, hogy mit tettünk? — adtam hangot a kérdésemnek halkan.
— Mégis honnan jönnének rá? — mordult fel. Hangneme ellenséges volt személyem felé, pedig én vagyok az, aki segít a pökhendi seggén. — Senki nem tudja, hogy Walter nálam volt! Még Este sem. Családja amúgy sincs, nincs ki beköpjön, így mindenki azt fogja hinni, hogy csak úgy hirtelen eltűnt. Mintha sose létezett volna! — rántott vállat lazán.
— Annyira egyszerűnek hangzik ez az egész. — csóváltam meg a fejem, magam elé meredve. — Kell lennie valami bökkenőnek. Valamit nem veszünk figyelembe, Tom!
— Jaj, Benson, ne fesd az ördögöt a falra, ahogyan mindig teszed! — csapott a kormányra, amitől megugrottam ijedtemben. — Minden rendben fog menni. — bólintott határozottan, ami által elgondolkodtam, hogy most akkor engem, vagy sokkal inkább magát próbálja nyugtatni.
Amint megpillantottam az erdőt, amelyben a hamvasztást készültünk elvégezni, idegesebb lettem. Kezem remegni kezdett és levert a víz. Nem tudtam, hogy valóban készen állok-e erre az egészre, de mostmár mindegy volt. Vállaltam, ezzel együtt a kockázatot és a lebukás veszélyét is. Bármennyire is félek és bizonytalan vagyok, késő megtántorodni, majd gyáva nyúlként megfutamodni. Ez egyébként sem vallana rám.
