Ő volt legszomorúbb ember, akit ismertem,
Mindig elmentünk egymás mellett, de elsiklottam felette.
Nem néztem rá, hisz a magány követte,
Ahogy belépett egy terembe, a hangulatot megölte.
Sosem mosolygott, a bánat marcangolta,
Elszigetelt volt, hisz ez volt egyetlen kapaszkodója.
Nem nyitott mások felé, mert kerülték,
Belőle az összes érzelmet kiölték.
De akkor mitől rettegett oly nagyon?
Mit féltesz, ha úgysincs veszteni valód?
Tőle sosem érkezett válasz, hisz a kérdést sem hallotta,
Önmagát csakis az egyedüllétbe hajszolta.
De miért nem törődsz senkivel? Miért kéne egyedül lenned?
Hisz senki sem kért erre. Van, akit érdekel, mi van benned.
Csak tudnám, hogy utálhatta valaki ennyire magát?
Hogy utálhatta ennyire azt, hogy nem osztotta meg a baját?
Miért utálta annyira, mikor elért hozzá szavam..?
Miért utáltam ennyire magam..?
