A konyhában ülök. Az asztalon egy tál pihen, benne szebbnél szebb gyümölcsökkel. Rájuk süt gyéren a napsugár, ami beszűrődik az ablakon, így idilli kinézetet varázsolva az aprócska helységnek. Az alma zamatosnak tűnik, a narancs biztosan lédűs, a banán tuti, hogy édeskés ízű, ahogy mindig. Szeretném látni hetek múltán. Az alma fonnyadt, a narancs szottyos, a banán barna. Egyikük sem ízletes már, szimplán egy rothadt gyümölcs, ami a kukában fog landolni, elvégre csak a helyet foglalja a konyhában, piszkolja a tálat, a szagokról nem is beszélve. Tán az élet is ilyen. Ahogy telik az idő, belőlünk is kivész az íz, a bőrünk szépsége lassan öreggé válik, elrohadunk. Fura, hogy egy tál gyümölcs és az élet olyan, mintha testvérek lennének. Mégis két külön fogalom, sőt. Két külön dolog a kettő. Nem hozható semmilyen esetben sem közös nevezőre, mert az egyik egy étel, míg a másik egy mozgatórugó. Francokat. Helyet foglalok az asztalnál. Kiszedem az almát, megforgatom kezeim közt, megtapintom, ujjam pedig nyomot hagy rajta. Undorító. A szaga borzasztó, a tapintásától a gyomrom lift szerűen ugrál, s ránézésre ronda. Hogy utálhatok valamit ennyire, ami nemrég még mennyeinek tűnt? Hogy utálhatom ennyire az életem, ami szempillantásra ér véget? Hogy utálhatom ennyire... Magamat? Őrültség. Biztosan megbolondultam. A kezembe veszem a tálat, a bűzölgő tartalmát pedig a kukába borítom. Ott a helye. A kuka egy temető. Nekünk a föld alatt, nekik a kukában a helye. A mosogatóhoz lépek, majd belerakom a tálat, amin még mindig érződik, hogy mit tárolt. Vizet engedek bele, majd tovább folyatom immár a kezemre. Megmostam az arcom. Egy fokkal éberebb állapotba kerültem, nem kellene párhuzamot vonnom, vagy túlgondolni a gyümölcsöket. Hátrasimítom hajam, majd inkább leszaladok a kisboltba, hátha kapni friss almát... Narancsot... Banánt.
