A hegek mindig megmaradnak,
Gyógyulni fognak, az emlékek tompulnak,
De a lelki fájdalom érzése,
Szívednek pedig vérzése,
Örökösen elkísér majd az úton,
Végig ott lesz, ahogy gondolkodsz a múlton,
Ahogy megsimítod bőrödön a sebet,
Eszedbe jutnak a fájdalmas hegek,
Mik egykor frissen, lyukként tátongtak,
Keletkezésük oka, lelkedbe gázoltak.
Sós könnyek folynak arcodról majd,
Üvöltő szíved nem állítja le fejedben a zajt,
Lábaid remegnek, s rogysz össze tőle,
Padlóra zuhansz, majd kiáltasz bőgve,
Akarni nem múló fájdalom lesz benned,
Nem tudod, merre kellene ezután menned,
Egy segítséget nyújtó kéz sehol,
Olyan, mintha te volnál a rózsabokor,
Tüskék vesznek körbe, szúróak, sebet ejtőek,
Az emberek ettől elkerülnek, előled rejtőznek.
Magadtól kell majd felállnod,
A múltat magadban lezárnod,
Mosolyogva elengedni, tovább lépni,
Végleg elköszönni, s félelem nélkül élni,
Újjáépíteni az életed, kapcsolataid,
Jobbra fordítani a gondolataid,
Ismét megtalálni, mi elveszett,
Meglátni a külvilágban a színeket,
Lemondani arról, mi egykor bántott,
Kabátot rakni a kislányra, ki fázott.
