A ház hervadt virágokkal teli,
Egyik sem legszebb napját éli.
Mind szomorú, s fonnyadt.
Alattuk a víz megposhadt.
Nem vigyáztál rájuk, ez az ára,
Kukában landol minden cserép, váza.
Nem adsz nekik új esélyt, hisz halottak,
Egyáltalán nem olyanok, mint rég, akkor még ragyogtak.
Te ölted meg őket, túl lettek öntözve,
Túl sokáig voltak gyötörve.
Ha valamit túlzottan szeretsz,
Ne sokáig öleld, ereszd.
Nem láncolhatod magadhoz, még ha félted is,
Egy napon ugyanúgy felnő, mint mindenki.
A virág sem igényli folyton a vizet,
Nem olyanok, mint hiszed.
Rád sincs szükségük állandóan,
Hiába őrzöd őket kitartóan.
A virág-bolt előtt állsz,
Megszállottá válsz.
Új áldozatokra vágysz,
Veszel néhányat, amit nem bánsz.
A napfényre teszed őket,
Azonban nem öntözöd bőszen.
Már-már megvonod tőlük a vizet, az előzőtől félve,
A virágok viszont sírnak, rosszul érzik magukat a fényben.
Nem tanultál az esetből, a növények elhalnak,
Szépen lassan kiszáradnak, s elhagynak.
Többé nem mész a bolt közelébe,
Ezzel önmagad tönkretéve.
Hiányoznak a virágok,
Ám félsz az újabb hibától.
Végleg lemondasz a gondozásról,
Rájöttél, neked nem jár a boldogságból.
Messziről bámulod a kirakatot,
Ismét győz az akaratod.
Így ölöd meg hétről hétre magad,
Sosem tartod be szavad.
Az önkínzás szeretetből fakad,
Lelked már nem lesz szabad.
