Secret Feelings

Ismerős

Teljesen ledöbbentett az itt léte, s bevallom vegyes érzelmeket keltett bennem. Tudom jól, hogy kislányként sok mindent másként éltem meg, s ma már tudom, hogy butaság volt haragudni rá, hiszen azt tette, amit minden normális ember: élte az életét. Ez pedig mindenki szíve joga. Ugyanakkor... 5 évesen olyan veszteségként éltem meg elvesztését, amely felidézve máig fájó, s azt hiszem életem egyik meghatározó pontját képviseli. Példának okáért: noha mondják minden csoda 4 napig tart, ez kitartott jó pár évig, s csak aztán, huss, tűnt el. Vagy hogy egy barátság sem lehet olyan szoros - pláne, ha nagy a korbeli különbség -, hogy örökké tartson.

Jelen helyzetemben nekem is úgy kellene gondolkodnom, ahogy ő tette anno. Egy jó munkahely, egy férj, s aztán jöhet a család. Hátra hagyni azokat, akik valamiként visszatartó erőként voltak jelen. Mégsem érzem, hogy erre az útra vágyom. Nem azért, mert kissé klisés cél, de úgy érzem, kalandvágyóbb vagyok annál, hogy egy helyben maradjak. Ez pedig nem működne család mellett. És ami azt illeti, szerintem egy különböző gondolkodású ember mellett sem. Bár visszatérve erre a klisés témára... vajon mit keres itt?

- Mégis... hogy kerülsz te ide? - teszem fel a kérdést kíváncsian.

Fancsali mosoly kúszik arcára, de mind e mögött látom zavarban van. Rossz helyre tapintottam. Bár a körülmények nem adtak túl sok opciót. Mégis úgy tűnt, ez olyan téma, amit talán nem velem akarna megosztani. A mai nap pedig már bizonyosságot nyert, hogy nem vagyok valami tapintatos. 

- Elváltatok? - kérdeztem rá, mert a hatás szünetéből ezt vettem ki. 

S mert valójában ezt is akartam hallani. Gonoszság vagy sem, úgy érzem amolyan revánsfélének tekinteném igenleges válaszát, noha mi anno egészen másképp váltunk el. Nem, tudom, hogy nem kellene hibáztatnom, de jelen pillanatomban, mostani érzelmi állapotomban a kárörvendés nyújtana némi vigaszt. Tudjátok, ha engem elhagytak, hagyjanak el téged is.

Szemei mintha elkerekednének, hogy az általa ismert kicsi lány szájából ilyen komoly szavak hangzanak el, ráadásul már-már flegma hangnemben. De lássuk be, nem ő az első a világon, aki elvált, s még csak nem is halálos a probléma. Minden második pár válik. Csak épp ki miként dolgozza fel. 

- El. - sóhajtotta a köztünk lévő jó pár méternyi távolságba, noha elég bánatos hangon, vallomásként. Tekintete is egészen az ázott járdáig süllyedt. Azt hiszem utoljára akkor vágott ilyen megható, árva kiskutya képet, mikor közöltem vele kislányként, hogy a szülinapi bulin csak lányok vehetnek részt, mert hercegnős parti lesz. Mondanom sem kell, minek után bevágta ezt a szomorú bigyeszt, a szülinapi trónt is megkapta, én pedig helyett foglalhattam az ölében. Most sem tudtam tovább bántani, hiába evett a fene egy kis szurkálódásért. Ennyire én sem vagyok érzéketlen. 

- Nagyon sajnálom... - léptem hozzá közelebb, egyik karjára szorítva kicsit, együtt érzésem kifejezvén, noha tudtam jól, nem halt meg senki, csupán immáron külön utakon járnak. S ezt ő is tudta, mégis sikerült egy kesernyés mosolyt csalnom arcára, ahogy tekintetét is ismét rám emelte. Ha igazán beleakartam volna mászni a témába, megkérdezhettem volna ki volt a hibás. S ha a nőt hibáztatta volna, én a saját nemem pártjára álltam volna. De nem tettem. Wesley, ha olykor csalódást is okozott, nem érdemelné meg mindezt.

Kellet néhány röpke, csendes másodperc míg túllendültünk a témán, de végül ő törte meg a beállt csendet. 

- Rég láttalak... - somolyogta, s szemei halovány csillogásából azt szűrtem le, hogy benne is felderengtek a régi emlékek. 

- Igazából semmit sem változtál. - tette hozzá, pedig tudtuk jól mindketten, hogy ez időtájt többet változtunk, mint valaha. Nem csak külsőleg, de belsőleg is. Egy kis időre, ahogy elkapott melegséget árasztó tekintete, megszűnt körülöttünk a világ, s újra annak a bolondos és őt túlságosan kedvelő kislánynak éreztem magam, aki sokszor szándékosan túl drámázott egy-egy kis horzsolást, csak, hogy Wesley ölébe vehesse. Akkor még nem volt ilyen borostás, és szemei alatt sem ültek ekkora táskák a fáradtságtól, de, ha az évek apró ráncokat is maszatoltak rá, szemei mit sem változtak. Teljesen zavarba hozott ez a kis elmerengés a múlton. Hiányzott, de vajon én is neki?