Secret Feelings

Hey-ho, Captain Jack!

Ami azt illeti Wesley bébiszitterként gyakrabban töltötte nálunk idejét, mint fordítva, én nála. De még az a pár alkalom is emlékezetes volt, s be kell valljam, nem hittem volna, hogy ennyire könnyen felidéződnek bennem majd a házban töltött pillanatok. Pláne úgy, hogy azóta élt itt más is, aki láthatóan hatott Wesley kissé rendezetlen ízlésére, ám még így is felismerhetőek maradtak a dolgok. Akadtak persze új bútorok és a fal is, mintha világosabb volna, de még azok a bútorok is ugyanott voltak, mint az ezelőttiek. Ahogy pedig jártam körbe a nappalit, akaratlan is belefutottam fényképekbe. Anno ez a ház Wesley szüleié volt, tőlük örökölte meg, így a róluk és róla készült ezer éves képek még most is ott pihentek a falakon, míg az exével készült közös képek már az asztalokon és szekrényeken sorakoztak. Már szemeim forgattam a sok csilli-villi esküvős képen, mikor megláttam köztük egy velem készült fotóját. Mégcsak el sem volt dugva a többi közé, jól látható helyen volt. Aztán belefutottam még egybe s még egybe, de akadt olyan is, ahol csak én pózoltam, kicsit sem véka alá rejtve mekkora egy rocker hercegnő voltam.

Elszégyelltem magam, mert én akkor, előbb egy doboz mélyére tettem ezeket a fájó emlékeket, később pedig egy szortírozás alkalmával ki is dobáltam. Basszus, mekkora egy barom vagyok... Mégis... mentségemre legyen, kis kamaszként még akkor is világfájdalma lehet az embernek, ha megjelenik egy pattanása. A baj csupán az, hogy a képek többé nem kerülnek meg.

Hallottam, ahogy a konyhában tett-vett, míg én felfedeztem a helyiségeket, aminek végén aztán zavartalan lazasággal elvetődtem a tévé előtti kanapén, fejem a kar támlájának döntve. Az a sok szarság, ami ezidáig bennem kavargott, Micah és a buli, az elvesztett idő Wesleyvel most valahogy mind semmivé vált, s már az is bolondos mosolyt csalt arcomra, ahogy a plafonon bámulhattam egy foltot. Ha tehetném vissza kívánnám magam abba az időbe még úgyis, hogy tudom, fájó véget ér. De vele lenni elmondhatatlanul jó volt. Meg voltak a maga szabályai, de rugalmas volt és sosem büntetett vagy tojt a fejemre, nem, ha kellett, a nap 24 órájába szórakoztatott. Vagy én őt.

Én akkoriban... tényleg a családom tagjaként tekintettem rá. Álmodozásaimból a kávézó asztal falapjával találkozó üveg pohár koccanása ébresztett fel. De abban nem forró csoki volt. Kérdőn néztem a pohár tejről ő rá.

- Bocsesz, de nincs itthon csokoládém. - vont vállat kelletlenül, amit már majdnem el is hittem, míg ő közben bokáim megemelve, s ölébe téve, helyett foglalt a kanapé másik végében, egy pohár akármivel is a kezében.

- Mekkora egy kamu vagy, hallod! Halloween van, és azzal jössz nekem, hogy nincs csokid? Talán elszórtad a kölyköknek? - szurkálódtam, s bár hangom bántó volt, sose állt szándékomban megsérteni. És ezt tudta jól ő is. Nagy volt a szám, de ismert már.

- Nem értem rá, jó? - vigyorogta, miközben egy korty erejéig ajkaihoz emelte az italt. Ám én gyorsan felültem és elnyúltam felé. Sikertelenül utána nyúlva. Ő pedig a kortyot is letudta - bár éppen csak nem ment félre - és el is tartotta tőlem. Leheletéből éreztem, hogy nem jeges teát szloplál, mint inkább rumot. Vaníliásat.

- Sajnálod tőlem? - másztam ölébe, ezáltal pedig közelebb nyújtózkodva a pohár felé, de még így is túl távol. 

- Fiatal vagy még... Nem kellene... - válaszolta némileg őszintén, bár szerintem csak szimplán nem akart adni belőle. Egy kis farkasszemezést követően azonban félmosolyra húzva ajkait, odaadta a poharat, minek tartalmát én néhány korttyal le is tudtam. Egy hangos cammogással és egy jóízű sóhajjal tudtam le Morgan kapitány rumját és tettem az asztalra a poharat.