Summer |Bokuto × Reader - Befejezett|

epilogue

A nyár nem ért véget, miután elmentünk haza. Közel kettő hetet voltam Tobioéknál, mely egy felejthetetlen emlék volt számomra. Tobioval, a barátnőjével, Kurooval és Kuroo barátnőjével mentünk el kétszer túrázni, ami nagyon szórakoztató volt. habár itt volt Tobio, és mindig jól éreztem magamat vele, picit megnyugtatott a tény, hogy Kuroo is a közelben van. megismerhettem a barátnőjét, aki egy nagyon aranyos lány.
  A hazaérkezésünket követően Koutaroval és a csapattal voltam. Az idő telt és telt. A napokat váltogatták a heten, a heteket pedig a hónapok. Jelentkeztünk az egyetemekre, valaki munkára, valaki pedig csapatba, és az élet ment tovább. Elballagtunk és annyira lekötötte a figyelmünket az érettségi, a munka és a továbbtanulás, hogy fel se tűnt, hogy eljött az edzőtábor időszaka. Kuroo pedig beszélt az apukájával, hogy páran, az ő ajánlására visszamehessenek segíteni. Én pedig közöttük voltam. Koutaro nem tudott jönni, ugyanis elkellett mennie neki is egy edzőtáborba, az új csapatával. Viszont nem búslakodtam, ugyanis Kuroo ott volt és Tobio is. És Kaori is. Habár nem volt velem a barátom, ő is jól érezte magát a saját edzőtáborában és én is. Megismertem pár új srácot, vagy menedzsert, ez pedig boldoggá tett. Főleg, hogy felvettek sportmenedzserszakra. Emiatt is volt esélyem, hogy eljöhessek idén, igaz Kuroo segítségével. Tudtam segíteni az új menedzsereknek és ők örömmel fogadták a segítségemet. Úgy éreztem, hogy legyek akárhány éves, sose fogom megunni a sportolást, vagy azt, hogy másoknak segítsek benne.
  Habár felnőttünk és külön utakon is járunk, ennek nem kell egyenlőnek lennie azzal, hogy nem lehetünk többé együtt. Rajtunk múlik, hogy együtt leszünk-e vagy nem. Mi pedig összenőttünk annyira csapatilag is, hogy tartottuk a kapcsolatot, sőt. Valakivel egy egyetemre jártam, ennek pedig hihetetlenül örültem. Ment tovább az élet, mi azonban benne maradtunk ugyanabban a tematikában, amiben mindig is voltunk. Felnőttünk, de ugyanakkor ott volt bennünk a gyermeki énünk. Csak papíron voltunk nagyobbak már, de belül, a lelkünk mélyén még mindig azok vagyunk, akik tavaly, vagy tavaly előtt. Azok, akik sokszor az esőben rohangáltak a tábor alatt, vagy számtalan felejthetetlen emléket éltek egymással.
  Koutaroval megváltozott a kapcsolatunk, jó irányba. nem tudom, hogy lehet ennél is szorosabb a kettőnk közötti kapocs, de megtudtam, hogy igen. Mind a ketten változtattunk dolgokon, ez pedig ezerszázalékosra növelte az egymás iránt érzett bizalmunkat. Szeretem őt és szeretni is fogom, egy életen át. Megmentett és kihúzott a gödörből, ezért pedig nem lehetek neki elég hálás, talán soha. Ő a másik felem, az a személy, akivel sok szeleburdi dolgot teszek, aki vigyáz rám, gondoskodik rólam és szeret, ahogy vagyok. Hiszem, hogy egy nap százszázalékosan is eltűnik mellőlem az anorexia, de addig is a lehető legjobban próbálom elérni, hogy itt hagyjon. Ahogy Koutaro is a lehető legtöbbet belead, hogy elfelejtse teljesen az anyukáját.

Ezek a dolgok mellett él még bennünk, egy gyönyörű emlékként az a tábor, amely összehozott minket. Látom a szemem előtt, ahogy egy szép nyári délutánon, ahogy megy már le a nap, a sárgás pirosos fény besüt a tábor területére, árnyékokat hoz létre, meleget árasztanak a fényei és emiatt az egész terület sárgás színekben pompázik. Így néz ki a tábor, egy nap végén. Az a tábor, mely otthont adott a szabadságot hajkurászó embereknek és bebizonyította, hogy mind egyenlőek és egyke vagyunk. Megmutatta, hogy az ő helyén lehetünk szabadok és együtt szórakozhatunk egészen addig, míg bele nem fáradunk a nevetésbe. Ez pedig nekünk, fiataloknak, sokkalta nagyobb szeretetet adott, mint sok más dolog. Emiatt mindörökké hálásak leszünk és bátran mondjuk majd azt, hogy: Igen, ez volt az én második otthonom és az is marad, még azután is, miután elhagyom. Hiszen ő nem fog mást csinálni, csak visszavárni engem. Mindig és örökké.

VÉGE

☀☀☀

Szegény kis könyvemet már karácsony óta írtam és eddig el is húztam. Viszont most elérkeztünk egy újabb edzőtáboros könyvemnek a végére. Köszönök nektek mindent. A csillagokat, megtekintéseket és kommenteket is. Furcsa lesz nem írni már Bokuto és Reader történetét, de minden történet véget ér egyszer.

Ez a könyv is fontos lett számomra. Nem könnyű dolgokat írtam benne, de pont ezért áll közel a szívemhez.

Szerettem írni ezt a könyvet, ugyanis Bokuto irtózatosan komfort karakter és rettentően szeretem. Boldogságot ad nekem és meg tud mosolyogtatni mindig. Szeretlek, te mosolybomba és köszönöm, hogy elmenekülhetek az animédbe és hozzátok, amikor csak akarok. Számomra ők ez a bizonyos "edzőtábor", ahova akkor mehetek, amikor csak akarok és ott vannak nekem.

Még egyszer köszönök mindent nektek. Szeretlek titeket. ❤