ELEVEN TŰZBEN - Szüntelenül II. rész (MDZS ff) |Befejezett|

14. fejezet

Lan Jingyi sokáig várt Sizhuira a szobában, miután a fiút magukhoz kérette Hanguang-jun, aztán elunta a dolgot. Nem volt az a türelmes típus, és ez a napok óta egyhelyben téblábolás is idegesítette. Újhold napja, na persze! Emiatt kellett kivárniuk a megfelelő időpontot az indulásra. Felhőzugban is sokat tanultak az égitestek váltakozásairól, és számos eseményt kötöttek a hold alakjához is, mégis túlzásnak érezte ezt a Nu gui esetében. Végtére is egy olyan erejű mágia, mint az a tűz, ami a lény szívét őrzi, bizonyára nem fog csak úgy kialudni azért, mert a hold keskennyé vált. Nem, ebben nem hitt. Ám nem tette szóvá a kétségeit, Zewu-jun szavában a végletekig megbízott.

Összeszedte magát, és kisétált a szobából. Végigment a folyosón, hallgatózott kicsit Wei Wuxianék ajtaja előtt, de halk beszélgetésen kívül más nem ütötte meg a fülét. Nem akarta megzavarni őket. Vállat vont, és a lépcső felé vette az irányt. Odalent a fogadós hiába kínálgatta teával, Lan Jingyi leintette, és eltökélten a kijárat felé vetette magát.

Alig tett néhány lépést az épület mögött húzódó fás ligetben, érezte a megkönnyebbülést, ami átjárta a természet közelsége miatt. Az időjárás szokatlanul hidegre fordult, ám ez sem tudta elrettenteni, hogy egyre mélyebben bevesse magát a zöld lombok közé. Hátrapillantott. A Hua-shan a hegyláncolat legmagasabb csúcsaként emelkedett a felhők fölé. Királynői kecsességgel magasodott, ám ha az ember kellő ideig nézte, érezte, ahogy összeszorul a gyomra a körülötte tobzódó sötét energiáktól. Mintha a valaha nemes szépségű tájba befurakodott volna egy gonosz jelenlét, ami élősködve, gyökeret verve fogódzkodna a hegy tekintélyt parancsoló alakjába.

Lan Jingyi alig várta, hogy megszabadítsák a Hua-shant, a környéket, és minden elszenvedő embert a Nu guitól. Különben is szerette a hegyeket. Felhőzugra emlékeztették, az otthonára. A magasba szökő bércek mindig megnyugtatták a lelkét, épp úgy, ahogy a végtelen tenger, amit ugyan még csak néhány alkalommal volt lehetősége látni, ám amint meghallotta a hullámok énekét és a sós levegő zamatát, a szíve nagyot dobbant.

Ahogy a dértől reszkető ágak között sétált, különös, aprócska madárhangra lett figyelmes. Néhány lépés után meg is pillantotta az aljnövényzetbe pottyant fiókát. Magára hagyta talán az anyja? Vagy egy vadállat támadta meg a fészket? Túlságosan kicsi még ahhoz, hogy gondoskodni tudjon magáról.

Közelebb sétált, meglepődve látta, hogy egy koel az. Minden világos. Ez a fajta madár fészekparazita: saját tojásait más madarak fészkébe rejti, hogy azok költsék ki, majd neveljék fel a fiókáit.

Lan Jingyi szíve elszorult. Kezébe vette az apró, remegő kis testet, hogy közelebbről is megszemlélje. Ő nem tehet arról, milyen sorsot kapott. Talán a következő hajnalt meg sem éri. Bárcsak segíthetne neki, hogy ne fázzon annyira!

Eszébe jutott valami. Butaságnak tartotta, sosem beszélt róla másnak. De most talán hasznát veszi.

Elővett egy már megírt talizmánt a köpenyéből. Egyik kezében a madárkát tartotta, a másikban a varázsigét tartalmazó papírt, és erősen koncentrálni kezdett. Lehunyta a szemét. A papír pattogva lángcsóvává változott a kezében, majd hamuvá porladt. Ez azonban elég volt ahhoz, hogy a varázslat hevét felhasználva felmelegítse a hidegtől reszkető koel fiókát. A forróság végigáradt Lan Jingyi bőre alatt, érezte minden pórusában. Az a kósza gondolat suhant át rajta, hogyha nem figyelne oda, ez a zabolátlan erő fel is gyújtana valamit a környezetében. De hiszen csak egy egyszerű tűztalizmán! Amit éppenséggel megtanult nem pusztításra használni, hanem elnyerni tőle az energiát és másra fordítani.