Stutter ↬ Taekook

°24

Taehyung

Amint a lift megáll és a gomb többszöri megnyomása után sem nyílik ki az ajtó pánikolni kezdek. "Miért történik ez?", ​​ütök rá ismét a gombra, aminek ki kell nyitnia az ajtókat, de nem történik semmi.

Francba.

Nem gondolkozom kétszer, és nyomogatni kezdem a segélyhívó gombot, amíg meg nem hallok egy női hangot, aki valamelyik cég nevével válaszol, amit egyszerűen csak figyelmen kívül hagyok.

"A kibaszott lift beszorult!", csattanok fel gyakorlatilag, és erősen belerúgok az acéldobozba, majd mély levegőt veszek, és a hajamat kezdem tépni. Nem szabad most megijednem, az nem fog segíteni. A nő azt mondja, hogy azonnal intézkednek, és csak várjunk és maradjunk nyugodtak.

Nyugodt. Lehunyom a szemem, és próbálom lecsillapítani száguldó szívemet, de amikor újra felnézek, figyelmen kívül hagyva Jungkook zavart pillantását, úgy érzem, hogy a lift egyre kisebb és kisebb lesz. Kíméletlenül elfog a félelem és már nem tudok nyugodtan lélegezni.

Féktelenül kapkodni kezdek levegő után, mert összeszorul a torkom. Gyengék a térdeim, szédülök és a hányingerem van. Nekem annyi. A Google Fordító hangját hallom meg, ami valószínűleg Jungkook mobiljáról jön, amikor térdre rogyok és a kezeimet a padlóra teszem.

"Mi a baj?"

"Indítsd újra a liftet!", parancsolom neki keményen, pedig tudom, hogy ez nem áll hatalmában. Ő is be van ide zárva, akárcsak én. Csak egy különbség van: őt ez nem zavarja annyira, mint engem.

Minél több perc telik el, annál jobban pánikolok, míg végül el nem kezdek a tüdőmből sírni. "Meg fogunk halni", támasztom a hűvös padlónak a homlokomat. Egész testemben remegek és teljesen biztos vagyok benne, hogy nem jutok ki élve innen.

És el is eljutottam odáig, hogy mindjárt elájulok, ami jelen esetben a kedvenc dolgom, még ha ettől még kínosabb is lesz, mint amilyen most. "Kl-klau-usztro-fó-bia", hallom meg Jungkook halk mormolását.

Igaza van.

A szívem hevesen kalapál a mellkasomban és még mindig úgy érzem, hogy megfulladok, a remegés csak fokozódott és a könnyeim sem szűnnek meg, ahogy a hisztis gondolataim sem.

Nem merek felnézni, mert ha megteszem, a falak még közelebb húzódnak egymáshoz. Végül pedig olyan közel állnak majd egymáshoz, hogy összenyomnak engem.

"Nyu-ugo-odj m-meg", suttogja Jungkook, majd egy meleg kezet érzek a hátamon. Megrázom a fejem és erősebben zihálok. "Meghalunk!", csattanok fel hisztérikusan, ökölbe szorítom a kezem és a tenyerembe vájom a körmeimet. Nem érzékelem a fájdalmat, az egyetlen dolog, ami most a karmaiban tart, az a leírhatatlanul nagy, rettenetes félelem, hogy ezt nem élem túl.

"H-ha ide-dege-es v-vagy, csa-ak ro-rossza-abb le-lesz", mondja halkan és finoman megdörzsöli a hátamat. "Nem tudok", sírok kétségbeesetten. Hogy nyugodjak meg, amikor valószínűleg itt fogunk meghalni?!

Csak szeretnék kijutni innen, térden állva könyörögnék érte, bármit megtennék, csak élve ki akarok jutni ebből az átkozott liftből.

Tae, tudod kezelni ezeket a dolgokat. Olyan jól tudok uralkodni magamon, hogy érzem, hogy bizsereg a gyomrom, de nem ijedek meg. De amint elvesztem a koncentrációmat, vége. A klausztrofóbia szívás, az biztos.

"V-vegyé-él e-egy mé-ély le-leve-egőt", utasít gyengéden a fiatalabb. Lihegve próbálom azt tenni, amit mond, de nem megy. Még mindig úgy érzem, mintha valaki egyre erősebben szorítaná a torkom. Néma zokogásom most hangos üvöltözéssé változott, miközben folyamatosan azt kiabálom, hogy 'meg fogunk halni.'

Tényleg igyekszem nem elájulni, de ez baromi nehéz számomra. Annyira félek, hogy fekete pöttyök táncolnak a szemem előtt és ha nem történik valami hamarosan, akkor vagy szívrohamot kapok, vagy megfulladok.

"T-taehyu-ung", szólal meg halkan Jungkook, "K-konc-centrálj rá-ám re-endbe-ben?"

Próbálok hallgatni rá és nem arra gondolni, hogy soha nem fogunk kijutni innen. A fiatalabb beszél és beszél. Újra és újra megbicsaklik, de egyszer se áll meg. Nem tudom, mit akar elérni azzal, hogy megpróbálja elűzni a félelmeimet, de egyszerűen nem tudja megtenni. Nem tudom túltenni magam azon a tényen, hogy mindketten itt fogunk meghalni, de sikerül megvigasztalnia. Már nem érzem magam végtelenül magányosnak és elhagyatottnak, érzem magam mellett testének melegét, miközben halk, akadozó hangja a fülembe hatol és elűzi vele a hangos csengést.

"A-azt mo-mondta-ad n-n-nekem, ho-ogy el ke-ell fo-fogadno-om, hogy má-ás va-agyok, mi-int t-te," folytatja a beszédet. "A-azt hitte-tem, ne-em tu-tudod, mi-ilye-en n-n-nehéz ez. D-de va-való-ószínű-nűleg ne-eked is olya-an ro-rossz, mi-int ne-ekem."

Emlékszem rá. Mondtam neki, hogy el kell fogadnia, hogy más, mert nincs ezzel semmi baj. Beletörődtem abba, hogy szűk helyeken pánikba esek. Nagyon sokáig küzdöttem ellene. Hányszor ültem le a liftben és estem össze sírva, azt gondolva, hogy meghalok, míg végül kinyíltak az ajtók? Azt hittem, soha nem sikerülni, számtalanszor próbálkoztam, sikertelenül.

Nem adtam fel, nem akartam. A büszkeségem nem engedte, hogy ne szálljak be a liftbe (és lustaságom sem mindig akart lépcsőzni). Bármilyen reménytelen volt is, addig próbálkoztam, amíg higgadt nem tudtam maradni.

Sikerült valamennyire kordában tartanom a félelmemet, de ez nem jelenti azt, hogy nem veszíthetem el az irányítást egy ilyen eset közben.

Úgy látszik, kifogyott a beszélnivalóból, mert most hallgat. Ez cseppet sem enyhíti a félelmemet, sőt inkább fokozza. Néhány pillanattal később ismét zihálok, nyafogós vagyok és könyörgök, hogy ne haljak meg.

Nem hallom, hogy újra mozogni kezd a lift, nem hallom, hogy kinyílnak az ajtók, csak azt hallom, hogy Jungkook ismét halkan megszólal: "Ki-kijutu-unk inne-nen T-tae!"

Tekintetem felemelkedik a padlóról és bár nem sokat látok a könnyeimen keresztül, de azt látom, hogy az ajtók végre nyitva vannak. Hangosan sírok a megkönnyebbüléstől, lihegve, a kezeimre támaszkodva kúszok ki a liftből. Tanárom hangját csak tompán hallom, de teljesen figyelmen kívül is hagyom, mert érzem, hogy a kávém és a reggelim kitörni készül belőlem.

Hangokat hallok, de nem értek semmit abból, amit mondanak. Csak azt látom, hogy valaki elránt a hányásomtól, mielőtt a kimerültségtől összeesek, és végre újra mélyeket lélegzek. Még mindig sírok, de ezúttal inkább a megkönnyebbüléstől.

Csukott szemmel a mellkasomhoz húzom a lábam és megkarmolok egy ruhadarabot. A fejem valami puha dologhoz ütközik és egy kéz megnyugtatóan kezdi simogatni a hajam.

Egyre kevésbé hallom a következő órára rohanó diákok hangos fecsegését és az engem ölelő személyt. "Ne-em lá-látta-tok mé-ég k-klau-usztro-ofóbi-iás e-embert? N-n-ne bámu-mulja-ato-tok í-így!" hihetetlen messziről hangzik, míg végül minden elcsendesedik és már semmit sem érzékelek.