EGYSZER VOLT, HOL NEM VOLT | Kapu fantáziavilágom városába

I.

Danganronpa
Kétségbeesés előtt fél évvel
2014. Január 20.

.

.

.

~ Az utcán sötét volt, a fehér hópelyhek mégis világítottak az ablakok fényétől.  A kis, sárga fénnyel telt akváriumokban néha-néha feltűnt egy emberi alak, ezek azonban hamar tova szálltak, csak mint a múlandó hópelyhek.

Miyako nem úgy írt naplót, mint a többi korabeli, igazából a kis, fekete keményborítós füzetet nem is naplónak használta, inkább egy könyvnek, melynek ő maga a főszereplője és sose fogja kiandni. Örökké a kulcsosfiókja mélyén akarta rejtegetni, ahol senki se találja meg féltve őrzött titkait.

~ Az egyik alakban egy lány ült, hosszú szőke haja a derekáig ért, úgy nézett ki az ablakon. Kék szemei élettelenül csillogtak...

Itt felnézett, mintha hallana valamit. Aztán újból kézbe vette a ceruzát és három pont után folytatta.

~ Nem is, csupán unottan tekintettek a világra. Lenézett a hófehér hóba, melyben egy szintén fehér hajkorona majdnem eltűnt.

Miyako szemöldök ráncolva emelte fel a ceruzát. Direkt figyelt a környezetre, amit leírt, így nem értette a szöveget.

– "... egy szintén fehér hajkorona majdnem eltűnt."

Elolvasva újból lenézett a bejárat előtti fehérségre. A puha hóban fentről picinek tűnő szürke bakancsnyomok voltak, amik a bejárati ajtó elé vezettek. Majd egy hógolyó csapódott az ablakának. Miyako úgy megijedt, hogy leesett az üveg előtti faszekrényről, amit csak azért tolt oda, hogy onnan nézhesse a szürke világot.

– Eszednél vagy? Ha jeges, be is törheted az üveget!

– Sajnálom, de felakartam hívni a figyelmed!

Miyako megforgatta a szemét. Nem szerette, ha valaki meggondolatlan döntéseket hozott. Aztán az előszobába ment és mintha csak egy lágy fuvallat volna belibbent a kis folyosóra. Akármennyire ijesztette meg Nagito nem volt képes haragudni rá. Felvette fekete télibakancsát és vastag vajszínű kabátját, majs kilépett a bejárati ajtón. Arcát rögtön megtámadta a csípős, esti hideg, orrát pedig megfagyasztotta a jeges levegő.

Miyako egyetlen lépéssel Nagito elé ért és szorosan megölelte, miközben a fiú köré fonta karjait.

– Tényleg sajnálom.

Miyako egy percre felnézett, majd viccelve felszólalt.

– Én meg elhiszem.