A tündeparancsnok

4

Délelőtt két ork között kellett igazságot tennie, akik a holmijukon vesztek össze.

– Ez a legnagyobb baj ezzel az átkozott vesztegléssel – dünnyögte Murindelnek, miután kihirdette az ítéletet. – A katonáknak kell valami, amiért harcolhatnak. Ha nem adódik ellenség, akkor a társukat kezdik el annak látni.

A fiatal őrnagy eltűnődve tekintett a két távozó ork után.

Öt nap telt el. A vadászaton történtekről senkinek sem beszélt. Helyette nyújtott nyakkal bámulta az égen óramű lassúsággal gomolygó felhőket. Vajon mi lehet a lánnyal? Nem ment el érte. Hogy is tehette volna... Persze ezzel lemondott a törpétől kapott „ajándékról", egyben arról is, hogy tudomást szerezzen a lány sorsáról. Bár talán jobb is így.

A fapadon szétterített térkép fölé hajolt, és igyekezett belefeledkezni Arundel előadásába. Rundal, miután kijózanodott, már el is felejthette, miket zagyvált össze a vadászat alatt. Biztosan már a saját örömlányai között mulatja az időt. Evindal rosszalló mosolyra húzta a száját, miközben Arundel pergamenre bökdöső ujjára bambult.

– Uraim, a veszteglésnek egy jó hozadéka lehet: a felderítés. A tündék és az orkok felderítési módszere nagyban különbözik, most pedig van időnk ezt összehangolni. Az első tünde-ork közös felderítő egység eredményei jól mutatják ezt. Salgur tizedes, kérem, tartsa meg beszámolóját! – Egy vaskos, ám megilletődött, szürke bőrű ork emelkedett fel Arundel szigorú arca mellé.

Evindal megvakarta a homlokát. A lány... a törpék minden bizonnyal kinyitották a ketrecét, talán elmenekült. Segíthettem volna neki. Valahogy...

– Egyetért, uram?

Evindal felemelte a szemöldökét. Az ork tizedes tőle várt választ. – Még... nem alkottam véleményt ezzel kapcsolatban.

– Ez esetben talán menjünk be a nagysátorba, az ottani térkép sokkal áttekinthetőbb.

Figyelj már oda!

– A szakadék felett tehát nem tudunk átkelni ekkora sereggel, a függőhíd túl keskeny, és a harci szekerek nem férnek el rajta. Persze nem is gondolom, hogy feltétlenül arra a területre kellene koncentrálnunk. Egyáltalán... – És mi van, ha felcicomázták, de mivel én nem mentem érte, valaki máshoz került? Nem, az nem lehet. Miért nem? – Természetesen, a dél-délkeleti irány a megfelelő, jól mondja, tizedes. – Ha mégis, akkor már a világon semmit nem tehetek érte. – Egyetértek önnel, tábornagy, a támadó hadsereg segítségét ezúttal nem vehetjük igénybe, a szállítást teljes mértékig magunknak kell megoldanunk. Lehetőség szerint a legösszehangoltabb munkára van szükség, és ehhez a közkatonáktól a teljes fegyelem, önöktől uraim pedig a lehető legnagyobb mértékű odafigyelés az elvárt.

Rundal, te vén kujon.

Egy ork közkatona robbant be a sátorba. – Uram, a törpék! Kérem, jöjjön azonnal! – szólt orktól szokatlan ijedtséggel.

Megint Rundal! Mi a francot akar? Evindal felpattant, és kiviharzott a sátorból.

Három szekér érkezett, az egyikről leugráló törpe közkatonák kisebb-nagyobb ládákat emeltek le. A másikon egy sátorponyva és a hozzá tartozó rudak érkeztek, ezeket is egykettőre leráncigálták, és gyorsan nekiláttak az összeszerelésnek. Úgy tűnt, egy díszes, de kicsiny sátor lesz belőle. A harmadik szekér már üres volt.

Evindal odanyargalt, megállt két munkálkodó törpe mellett, és rájuk förmedt. – Mi a csodát hoznak ide, mi van ezekben a ládákban?

Egyikük illedelmesen a mellkasához kapta a kalapját, meghajolt és dadogva annyit mondott – Kellékek, uram.