– Uram! Ébredjen!
Evindal hallotta bár a hangot, de aludt tovább. Valaki a vállához ért. Erre már kicsit morgott.
– Nem lehet, hogy valami baja történt?
Evindal a fogai közt motyogott.
– Parancsnok úr, a jelentések! Hétfő reggel van, uram!
Ekkor megrezzent, és hirtelen kinyitotta a szemét. Az elhúzott sátorlapon a hadnagy hajolt be, mögötte a futár leskelődött.
– Halureth hadnagy?
– Kérem, bocsásson meg, uram, de hiába szólítgattuk, nem válaszolt.
Evindal feltolta magát, megdörzsölte a szemét, és pislogva körülnézett. Aztán az agyába villant, milyen szörnyű szituációban is van éppen.
– Jól van, uram?
– Nem. Illetve jól. Illetve... – Nem fejezte be. Sietősen összehúzgálta a szétszórt pergameneket, és szédelegve felállt. Torkát köszörülve, szégyenkezve húzta ki magát a két másik tünde előtt, zavarát titkolva a pergamenek közé lapozott, majd... – Uraim, be kell, hogy valljam, nem vagyok ké... – Mi a fene ez? Forgatta a köteget. A saját másolásai mögött általa meg nem írt, mégis elkészült szövegek rejlettek fel. Átfutotta még egyszer a lapokat, főleg ezeket a kitudja honnan jött másolatokat; azok hiba nélkül, a hivatalosan elvárt írásképhez igazodva sorakoztak egymás mögött. Leesett állal meredt a betűkre, egyre közelebbről, szinte ijedten. Átlapozta még egyszer az oldalakat. Megvolt mind.
– Úgy értem, még nem vagyok kész, meg kell mosakodnom, és... Kérem, adjanak még pár percet, azonnal megyek.
– Igenis, uram – szalutált Halureth, és leengedte maga meg a futár előtt a sátorlapot.
Evindal sietve rávetette magát a pergamenekre, és újból, ezúttal még tüzetesebben átvizsgálta őket. Nemcsak, hogy mindegyik készen volt, de ráadásul valamennyi sorrendben is következett egymás után. Tehát valaki mindenképpen hozzányúlt, ő ugyanis eddig egyáltalán nem figyelt oda a sorrendiségre. Két lehetőség van, vagy egy jótékony angyal szállt le, és fejezte be, amit ő már kimerültségében nem tudott, vagy... és itt felpillantott az ágyon alvó Merielre. Vagy ennek az angyalnak nem is kellett leszállnia, mert végig itt volt.
Evindal közelebb lépett a lányhoz, aki a sátorlap felé fordulva szunnyadt csendesen. A tünde elgondolkozott rajta, hogy felkeltse, de inkább csak óvatosan fölé hajolt, és a tenyerére tekintett, amelyen akárcsak az övén észrevehetőek voltak a sötét tintafoltok. Ellágyulva pillantott az arcára. Aztán pislogva felegyenesedett.
Száját harapdálva hátraszaladt, gyorsan megmosakodott, majd visszatérve felnyalábolta a pergamenköteget, a sátorlap elé sietett. Mielőtt elhúzta volna, még visszanézett Merielre.
Nem volt mit tenni, indulnia kellett. Megrázta magát, és elhúzta a sátorlapot.
أنت تقرأ
A tündeparancsnok
خيال (فانتازيا)Az eddig a wattpadon szereplő könyvem most már kapható: https://vikonyv.hu/olvasnival%C3%B3/binder-anita-a-tundeparancsnok/