A tündeparancsnok

11

– Uram! Ébredjen!

Evindal hallotta bár a hangot, de aludt tovább. Valaki a vállához ért. Erre már kicsit morgott.

– Nem lehet, hogy valami baja történt?

Evindal a fogai közt motyogott.

– Parancsnok úr, a jelentések! Hétfő reggel van, uram!

Ekkor megrezzent, és hirtelen kinyitotta a szemét. Az elhúzott sátorlapon a hadnagy hajolt be, mögötte a futár leskelődött.

– Halureth hadnagy?

– Kérem, bocsásson meg, uram, de hiába szólítgattuk, nem válaszolt.

Evindal feltolta magát, megdörzsölte a szemét, és pislogva körülnézett. Aztán az agyába villant, milyen szörnyű szituációban is van éppen.

– Jól van, uram?

– Nem. Illetve jól. Illetve... – Nem fejezte be. Sietősen összehúzgálta a szétszórt pergameneket, és szédelegve felállt. Torkát köszörülve, szégyenkezve húzta ki magát a két másik tünde előtt, zavarát titkolva a pergamenek közé lapozott, majd... – Uraim, be kell, hogy valljam, nem vagyok ké... – Mi a fene ez? Forgatta a köteget. A saját másolásai mögött általa meg nem írt, mégis elkészült szövegek rejlettek fel. Átfutotta még egyszer a lapokat, főleg ezeket a kitudja honnan jött másolatokat; azok hiba nélkül, a hivatalosan elvárt írásképhez igazodva sorakoztak egymás mögött. Leesett állal meredt a betűkre, egyre közelebbről, szinte ijedten. Átlapozta még egyszer az oldalakat. Megvolt mind.

– Úgy értem, még nem vagyok kész, meg kell mosakodnom, és... Kérem, adjanak még pár percet, azonnal megyek.

– Igenis, uram – szalutált Halureth, és leengedte maga meg a futár előtt a sátorlapot.

Evindal sietve rávetette magát a pergamenekre, és újból, ezúttal még tüzetesebben átvizsgálta őket. Nemcsak, hogy mindegyik készen volt, de ráadásul valamennyi sorrendben is következett egymás után. Tehát valaki mindenképpen hozzányúlt, ő ugyanis eddig egyáltalán nem figyelt oda a sorrendiségre. Két lehetőség van, vagy egy jótékony angyal szállt le, és fejezte be, amit ő már kimerültségében nem tudott, vagy... és itt felpillantott az ágyon alvó Merielre. Vagy ennek az angyalnak nem is kellett leszállnia, mert végig itt volt.

Evindal közelebb lépett a lányhoz, aki a sátorlap felé fordulva szunnyadt csendesen. A tünde elgondolkozott rajta, hogy felkeltse, de inkább csak óvatosan fölé hajolt, és a tenyerére tekintett, amelyen akárcsak az övén észrevehetőek voltak a sötét tintafoltok. Ellágyulva pillantott az arcára. Aztán pislogva felegyenesedett.

Száját harapdálva hátraszaladt, gyorsan megmosakodott, majd visszatérve felnyalábolta a pergamenköteget, a sátorlap elé sietett. Mielőtt elhúzta volna, még visszanézett Merielre.

Nem volt mit tenni, indulnia kellett. Megrázta magát, és elhúzta a sátorlapot.