A tündeparancsnok

8

Evindal a gyakorlatozó tér szélén, leszorított vállal állt, kezét szorosan összefogta a háta mögött. Előtte egy kisebb csapat tünde és ork harcos rohant el éppen, akik valamennyien átvergődték magukat egy mesterségesen emelt falon, majd eltűntek egy kanyarban. A parancsnok azonban nem látta őket. Csak maga elé bámult egy pocsolyába.

Arundel hadnagy lépett mellé büszke bólogatással. Arcán friss, elégedett mosoly dagadt, összefogott, fekete copfja bátran lendült. – Remekül teljesítenek, igaz, uram?

– Ühüm. Valóban remekül. – Evindal lekapta a mellényét, átadta Arundelnek, majd maga is a rajtvonalhoz sétált. A tábornagy tanácstalanul méregette a parancsnoki mellényt a karján.

Miután lefutotta az akadálypályát, Lőtt pár jó sorozatot, majd a tábor szélén felállított zuhanyzókabinokhoz ment. Végül a takarodó elhangzása után már nem volt hova tovább.

Megállt a sátra előtt, és kissé megigazította a ruháját. A tegez és az íj még a hátán függött, elrendezgette azokat is, kihúzta magát. Körülnézett, nem látta-e valaki. Aztán felvette a hűvös férfi vasmaszkját, és belépett.

A lány aludt. Evindal megengedte magának, hogy arca megenyhüljön, és halkan közelebb lopakodott hozzá. Leemelte válláról az íjat, leült az ágy melletti székre, és kissé előbbre hajolt.

A lány összekuporodva pihent, mindkét lábát szorosan felhúzta, két kezével párnát formált a feje alatt. A takaró a lábától a melléig fedte, fedetlen karja látszott. Evindal hosszasan nézte, ahogy a súlyos, fekete bilincsek körbefogták mindkét csuklóját.

A lány elfogyasztott vacsorájának tálcája az ágy melletti polcon hevert, tányér, pohár, mind üres. Mellette a vízzel teli tál némi piros pacával, és egy átáztatott ruhazsebkendővel. Evindal aggódón pillantott vissza rá. Óvatosan, a lehető legnagyobb csendben emelte a kezét, mégis a levegő mintha zörgött volna. Ujjbegye a lány tarkójához ért, az ajka szétvált, ahogy gyengéden eltolta róla a hajat.

A jel már nem volt ott.

Evindal a plafonra sóhajtott. Miért nem hiszi el nekem, hogy az életével játszik? Mikor újból lenézett, Meriel már üveges, nyitott szemmel, mozdulatlanul bámult rá. A lány a nyakára húzta a takarót, oda, ahova az imént a tünde ujjai értek.

Ő árulkodóan a háta mögé kapta az öklét, nyomban felpattant, az íjáért nyúlt, úgy tett, mint aki a feszített ideget vizsgálgatja, majd mégiscsak visszaült a székre. Elvégre ez az én sátram, oda ülök benne, ahova akarok.

– Talán jobb, ha szokjuk egymás társaságát. Hétvége jön – vette elő ismét legfellengzőbb modorát.

Péntek este volt, nyolc óra, a határozat szerint Evindal nem léphetett ki a sátrából hétfő reggel hatig. Belegondolt ebbe, és titkolózó bizonytalansággal nyelt egyet.

A lány kicsit moccantott a lábán, amitől a bilincs ismét összecsörrent. Evindal odapillantott, majd vissza, és nem állta meg, hogy ne vágjon egy grimaszt. Aztán észrevette, hogy a lány figyeli, hát még kevélyebb fejet faragott magára.

Mi van, ha mégis hazudik? Mi van, ha ez az egész csak becsapás? Ha már régóta Rundal kéjnője, ha az az átkozott beépített emberként használja őt már a fogolytábor óta? Ő még nem látta a határozatot. Nem tudja, hogy tudom az igazi nevét. Ha a neve mégis Mariod, akkor tényleg a törpe embere, és megzavarhatom, ha...

– Tehát – élesen megköszörülte a torkát –, hogy telt a napod, kedves, Mariod? – ejtette el a szót sokat sejtetően, és árgus szemmel várta a reakciót. Egy ijedt rezzenés, egy furcsa pislogás, egy hirtelen tekintet elég lett volna neki, hogy teljesen és végérvényesen elzárja magát tőle.