A tündeparancsnok

9

Az idő kimondhatatlanul lassan telt.

Meriel összegömbölyödve feküdt, és csendesen hallgatta a saját lélegzetét, miközben hagyta, hogy ajka szomorúan lekonyuljon. Némán megérintette a sátorlap cirádás mintáját, egykedvűen végighúzta rajta a kezét, aztán erőtlenül leengedte.

Hallotta, hogy gyufa sercen a háta mögött, aztán látta a tünde hol kisebbedő, hol nagyobbodó árnyékát a sátorlapon. Hátrapillantott a válla felett, tekintete egy rövid időre találkozott Evindaléval, aki letette a gyertyatartót a polcra, és kotorászni kezdett a pergamenjei között. Meriel visszafordult, és elgondolkodva figyelte tovább a körvonalat a sátorlapon, a férfias állat, a hosszú egyenes hajat, és a fület, ahogy csúcsosan kiemelkedik a fej alakjából. A tünde arrébb lépett egy másik polchoz, az árnyéka megnagyobbodott, az arc sziluettje Meriel fehérlő ujjaira vetült. Ő a szájába harapott, és aprót mozdított a kezén. Aztán elkapta a karját, lánccsörgetve felült az ágyon, és átkarolta a térdét. Óvatosan Evindalra sandított. Látta, ahogy ő a szeme sarkából rápillant egyet.

Figyel rám. Akkor is, amikor a betűibe mered.

Meriel feléje fordult, és próbaként feltűnően hosszan rábámult. Evindal ekkor már nem tekintett vissza, de furcsán, sűrűn pislogott. Semmi kétség. Figyel rám...

A tünde az íróasztalához lépett, ahonnan felkapott egy zöldalmát, és a lány felé tartotta. – Te is kérsz?

Meriel nem volt különösen éhes, de arra gondolt, még mindig jobb majszolgatni valamit, mint ülni itt, és várni, hogy teljen az idő, így bólintott. Evindal ujjaival rázárt a gyümölcsre, teljesen eltakarta a héját, aztán erélyesen csavart rajta egyet, és kettéhasította a kezével.

A lány ajka alig észrevehetően szétnyílt, és tág szemmel meredt a felé nyújtott fél almára, meg az erős, feszesen inazott alkarra, amely tartotta. A félénkség kíváncsi vágyakozással vegyült benne.

Aztán sietősen összerántotta az állkapcsát, és sűrű pillogások közepette felnézett Evindalra, aki egyik szemöldökét furcsállón emelve fürkészte őt. – Talán mégsem kéred?

– Öhm, de, köszönöm – hadarta Meriel. Sietve az almáért nyúlt, ám kissé ügyetlenül majdnem kiütötte azt Evindal kezéből. Ő utána kapott, a szeme értetlenségben csillant Meriel felé, ő meg inkább csak gyorsan elvette a gyümölcsöt. Az ujjaik összeértek. Meriel leszegett fejjel az almába harapott, idegesen rágott, miközben kétségbeesetten próbált rájönni, miért maradnak meg a bőrén ezek az érintések.

Felpillantott. Evindal mozdulatlanul állt az ágya mellett, és mélyen, tűnődőn tekintett rá. Meriel rágása lelassult. – Valami baj van?

A tünde még mindig elgondolkodva nézte, majd hirtelen felé nyúlt, mire a lány elhúzódott. Evindal előrenyújtott karja a levegőben maradt. Meriel tekintete végigfutott a karon egészen a tulajdonosa szeméig. Miért nyújtja a kezét? Miért néz rám így?

Evindal bátorítóan bólintott neki, amitől ő egy kissé talán megnyugodott, de még mindig nem értette, mit kellene tennie. Evindal ekkor lehajolt, megfogta a kezét, és megszorította.

Meriel egy nagy, kellemesen meleg tenyeret érzett, és határozott, száraz ujjakat. Evindal tekintete áthatóan a szemébe fúródott. – Te fázol.

A lány nem szólt, se igent, se nemet, Evindal pedig a sátor belső részébe fordult. Meriel a szájához emelte az ujjait, pillantása gondolkodón siklott ide-oda a földön, míg a tünde kisvártatva vissza nem tért egy hatalmas kötött pulóverrel, és egy másik, vastagabb, bordó színű pléddel.