A tündeparancsnok

5

Evindal a tábortól nem messze lévő sekély, széles kis patakhoz lovagolt. Kavicsokat dobált, majd abbahagyta, és a parton homlokát a tenyerébe temetve támasztotta a térdét, miközben nagyot sóhajtott.

Nem más ez, mint börtön. Gondolatban hallotta a tünde tisztek nevetését, és ahogy vihognak egymást közt, milyen jó dolga lesz a parancsnok úrnak, hahaha! Még ha Arundel biztosította is a hűségéről, ő mégsem tudta elképzelni, hogy valahol, valamelyikük ne irigykedett volna legalább egy kis ideig rá, és ennek ne adott volna hangot a többiek előtt.

De legalább az a lány ott a ketrecben jól járt. Valószínűleg elmenekülhetett, Rundal ezért is küldi helyette a hivatásos kéjnőjét. Evindalnak be kellett vallania, hogy valahol már bánta, hogy nem ment érte, de aztán elhessegette a gondolatot, és arra kényszerítette magát, hogy örüljön az ismeretlen lány szabadságának. Bárki is volt az.

Ismét köveket kezdett dobálni, miközben Rundalra gondolt, meg saját népe szenvedéseire. A törpék és a tündék uniója akkor kezdődött, amikor a nagy háború után a két nép kénytelen lett elfogadni azt a tényt, hogy egymásra vannak utalva. De a törpék előnyösebb helyzetüknél fogva mindig is kihasználták a tündéket, ahol csak érték. Evindal elsötétült tekintettel dobta el az utolsó követ. Lassan alkonyodni kezdett. Ismét lovára pattant, és egy dühös rivallással indította el.

Takarodó után ért a táborba, a nap lemenőben volt, minden csendes. Kerülőúton érkezett, és baljóslatúan a sátra felé indult.

Bárkit is találok odabenn, bármilyen hiányos öltözetben, engem hidegen fog hagyni! Én nem leszek olyan, mint Rundal, belőlem nem lesz egy zsarnokoskodó kéjenc! Különben is kinek kell egy ilyen „tapasztalt kurtizán"?! Egy alma, amibe már beleharaptak! Ki más lehet ez a nő, mint Rundal üresfejű talpnyalója, egy magát kellető, undorító céda, egy...!

Evindal elrántotta a sátorlapot.

Elsápadt.

Az ágyában a fogolytáborbeli lány kuporgott.

Ahogy a tünde betrappolt, ő félve összerezzent, a lábát szorosan felhúzta, és átkarolta a térdét, úgy tűnt, igyekszik minél többet takarni magából. Látszott rajta, hogy megfürdették, a haját ízlésesen feltűzték, elől egy tincs göndörkésen hullott az arcába. Ugyanolyan ruhát viselt, mint azok a nők, akik Rundal körül lebzseltek: egy épp csak a mellét fedő felsőt, és egy oldalt megcsomózott, kendőszerű, rövid szoknyát. Bokáján és csuklóján az ágy rúdjához erősített bilincsek csörrentek.

Evindal hirtelen nem tudta mit tegyen. Szája összeszűkült, tekintetével legszívesebben felnyársalta volna a lányt. Elé lépett, mire ő félve hátrahúzódott, és védekezőn, bilincsét csörgetve maga elé kapta a karját. Evindal megragadta a lány állát, és felemelte – a két tekintet találkozott.

– Te vagy az...? – meredt rá leplezetlen undorral.

A lány szégyenkezve bólintott.

Evindalnak ismét ökölbe szorult a keze. Az arca egészen elsötétült, a lány kecses idomaira pillantott, és látta Rundalt, amint... gyűlölte a képet, a szája undororra konyult. Elfordult tőle.

Mekkora egy balek vagy, Evindal! Itt a gyümölcse a nagy erkölcsösségednek, te végtelenül ostoba, szerencsétlen hülye! Ujjai megfeszültek, tenyerét a halántékához nyomta, hunyorítva megrázta a fejét, de nem, már nem bírta tovább türtőztetni magát, öklével a polcra csapott, és alkarjával lesöpört onnan mindent. A lány aprót sikoltott, a pergamenek legurultak, egy bordó takaró a levegőbe repült. Evindal az immár teljesen üres polc lapjához ütötte a könyökét. Aztán felfigyelt arra, hogy a földön a pokróc lassan kihúzódik a látóteréből. Gyilkos tekintetet vetett a lányra, aki ártatlan képpel vonta magára a plédet, majd egészen elbújt alatta. Mit takarózik itt előttem? Kinek játssza itt a szendét?! Evindal közelített hozzá, és közben egy pillanatra sem engedte el a tekintetét. Aztán az ágy lábánál megállva, megvető grimasszal fölé magasodott, és odavetette neki – Vetkőzz! – majd hirtelen lerántotta magáról zöld parancsnoki mellényét, és a földre hajította.

A lányban láthatóan megfagyott a vér, betolta magát a sarokba, nyakáig rántva a takarót. – Mit akarsz? – habogott.

– Szerintem te is belátod, hogy ez egy elég buta kérdés volt! – hadarta a tünde aprókat bólintva.

A lány összeszorította a szemét, és halk, pityergő hangot adott. Most meg mit sír?! Evindal megfeszítette az arcát, széttolta mellkasán a fehér inget. A jobb ujjon lévő gomb nem bírta tovább a feszültséget, leszakadva gurult el, ő pedig indulattól remegő ujjakkal hozzáfogott a bal gombnak is.

– Nem hallottad? Azt mondtam, vetkőzz! – A tünde belemarkolt a plédbe, hogy lerántsa róla, amit a lány egy hatalmas pofonnal viszonzott. Evindal lemerevedve, tátott szájjal mozgatta az állkapcsát, pislogott párat. – Szenvedélyben, látom, nem lesz hiány.

A lány tovább csapkodott, ő azonban már nem várta meg az újabb pofont, elkapta a karját, és a sátorrúdhoz nyomta, felbőszülten az ágyra térdelt, és vicsorogva a szeme közé súgta. – Elég válogatós vagy! A törpe Rundal ellen is így acsarkodtál? Vagy ő talán jobban a kedvedre volt? Azt írja rólad, kiváló kurtizán vagy, a szerelmi tudományok nagymestere! – Dühös vággyal a lány nyakára pillantott, aztán rárivallt. – Akkor meg miért sírsz?! Vagy mire tanítottad őt, talán dominózni?!

Evindal a csupasz mellkasán érzett egy hideg tenyeret.

– Engedj el! Én nem vagyok kurtizán! Soha nem is voltam az! Főleg nem azé az átkozott törpéé!

Evindal arca megnyúlt, szemöldöke felfele rándult, öklének szorítása megenyhült. A lány elhúzódott tőle, Evindal pedig hagyta, hogy kibújjon a karja alól. Hunyorogva utánasziszegett. – Csak nem azt akarod elhitetni velem, hogy soha nem voltál Rundalé?

– Inkább a halál! Gyűlölöm azt a törpét!

A tünde felegyenesedett.

Hazudik.

Hosszú ideig nem mozdultak, Evindal csak állt ott az ágy mellett, félig levetett inge a hátára lógott. Ezúttal ő volt félmeztelen, a lány ismét gondosan a takaró alá bújt. Amikor észrevette magát, felöltözött, és meghátrált.

– Nem hiszek neked.

A lány nem válaszolt, inkább a fal felé fordult. Evindal felkapta a földről a mellényét, aztán eltűnt a sátor két egybenyíló részének belső felében. Odabenn egy babzsákfotelszerű ülőalkalmatosság állt, arra lehasalt.

Mi a fenét csináltam majdnem? Nem úgy volt, hogy bárkit is találok itt, hidegen fog hagyni? Ahhoz képest...

Tényleg igazat mond? Képes lett volna megmenekülni Rundal elől?

Kilesett a lányra.

Tehetetlenségében belerúgott a babzsákba, végül mégiscsak hanyatt feküdt. Az este addigra már éjszakába fordult, odakinn egy bagoly messzi huhogása hallatszott az éj csendjében.

A tündeparancsnok a sötét plafonra meredt.