Az utolsó örökös

1. fejezet

Daisy

Kétségbeesetten próbálom feldolgozni az eseményeket. A szívem hevesen ver, jelenleg nehezen fogom fel mit tettem.

– Daisy! – szólít meg a fekete hajú férfi. – Felismersz engem? Felismered a hangomat? – Egészen közel sétál hozzám, mélyen a szemembe néz, megborzongok tőle.

– David? – suttogom, miközben végig nézek rajta, hiszen őt sosem láttam. Akárhányszor találkozunk, végig vak voltam. – Mit keresel te itt? – érdeklődöm, közben megragadom a ruhája ujját, mire oda pillant.

– Az öcsém után jöttem – mutat a vörös hajúra, aki még mindig az órát akarja.

– Ő az öcséd? – nevetek fel kínomban. – Igaz, nem tehetsz róla, hogy ezt tette velem – mondom a fejemet csóválva.

– Mégis mit tettem? – förmed rám a férfi. – Pupillát adtam neked, ennyi az egész! – tárja szét a karját mérgesen. – Fogalmam sincs, mi ütött beléd. Mintha valami átvette volna a tested felett az irányítást.

David az állára rakja a kezét és látszólag mély gondolkodásba kezd. Normál esetben biztosan el lennék ámulva tőle, de most ez a dolog jobban aggaszt. Mi a franc történt velem?

– A szemed színe és az erőd alapján, egy démonná változtál át, ami egyébként lehetetlen, hiszen ember vagy – mondja, közben jobbra-balra döntögeti a fejét. – Az emberek meg nem változnak démonná, lehetetlen, olyan nincs! – mondja határozottan. – Ben, miért is jöttél te ide? – kérdezi a másik férfi felé fordulva, akinek végre megtudtam a nevét.

– Az órám, nála van – motyogja, mint egy idióta.

– Elhagytad? – förmed rá, majd ingerülten ugrik oda hozzá és megragadja a felsőjét. – Tudod jól, mi lehet a büntetésed ezért, ugye? – Olyan hangon beszél vele, hogy még én is megijedek.

– Tudom! – válaszolja a szemét lesütve. – Pont te beszélsz, aki eltűnt három éve! Szerinted te milyen büntetésre számíthatsz? – vág neki vissza.

Leveszem a csuklómról az órát és a Ben nevű férfi felé nyújtom. Fogalmam sincs, miért ilyen fontos nekik, de most már fizetett érte. Én is megfizettem azért, amiért éltem a lehetőséggel, még, ha nem is hittem el, hogy lehetséges.

– Látod, most már vissza is kaptam! – mondja megkönnyebbülve. A kezét a bátyjáéra rakja, majd eltolja magától.

– Szerencséd van, hogy megtaláltad! – kiáltja rá ingerülten, ökölbe szorított kézzel.

Átveszi tőlem és felrakja a bal csuklójára. Az óra szinte ráolvad a kezére, és kék fényben csillog pár pillanatig, aztán olyanná válik, amilyen eredetileg is volt.

– Velünk jössz! – parancsol rám, ami csöppet sem tetszik, de itt nem maradhatok. A családom vére tapad a kezemre. Mégis mit tehetnék? – Tartozol nekem, ne felejtsd el! – szegezi rám a mutatóujját David.

– Merthogy? – kérdezek vissza.

– Mert leállítottalak, mielőtt megölted volna a nővéred is. – Tágra nyílt szemmel fordulok a lakás felé. El is felejtkeztem róla.

– Hol van? – kérdezem tőle rémülten. Már éppen rohannék a házba, amikor erősen megragadja a karomat és nem enged.

– Ne menj oda – kéri lágy hangon. Mennyivel nyugodtabb lett. – Azt akarod, hogy megtudja, te ölted meg őket? – Felhúzott szemöldökkel tekint rám a kék szemeivel.

– Igazad van – ismerem be lehajtott fejjel. Elengedi a karomat, ami utána úgy lóg mellettem, mintha már nem lenne a részem. – Hová akartok vinni? – kíváncsiskodom, bár valójában nem számít.