Segundo Encanto [Szünetel]

10. rész

A néni nagyon kedves volt, s bár nem tudtam eleget tenni a kívánságának, elég sok dologra jöttem rá. Annyira el voltam foglalva az eddigi életem során a földi léttel és a szuper képességem használatával, hogy megfeledkeztem mi van a fejünk fölött. Ez jóval megkönnyítette volna a dolgom az élet számos részén. Senora Alarcón rengeteg mindenről mesélt, s így már értettem mire gondolt. Rengeteg csodálatos csillagkép rajzolódott ki az égen. Szinte tényleg 1-1 történetet meséltek el. Azt is elmesélte, hogy melyik csillaggal vagy csillagképpel, merre lehet tájékozódni. Így úgy vélem hasznos volt ez a kis kiruccanás.

Ott töltöttem pár órát, aztán amikor senora Alarcón elfáradt, elindultam haza. Persze előtte meggyőződtem róla, hogy nincs-e valamire szüksége. Bár... Így is azt éreztem, hogy a kellettnél tovább maradtam.

Az út visszafelé elég ijesztő volt. Nem igen volt világítás azon az utcán, amin a leggyorsabban a Casita-hoz lehetett jutni. Néha valami megzörrent a fák között és olyankor kirázott a hideg.
Olyan volt az egész mint egy félelmetes film. A néma csend, amit biztosan meg fog törni valami...
Rengeteg rémisztő gondolattal hitegettem magam. Olyannyira, hogy már el is hittem őket, s gyorsabbra vettem a lépéseim. Elég sokszor néztem hátra, nem-e követ valami csúfság ám akkor sem múlt el a félelmem, ha meggyőződtem róla, hogy nincs ott semmi. Mi van, ha láthatatlan? Vagy, ha az égből jön...

Mint egy paranoiás úgy rángattam a fejem a létező összes irányba. Kicsit meg is szédültem, de a szívem vadul vert és úgy éreztem nem érek haza élve.
Ekkor nekiütköztem valaminek, mely következtében elkiáltottam magam.

-Hé, Sonia, csak én vagyok az- kapta el a vállam valaki. Most sokkal inkább a meglepettség miatt dermedtem meg.

-Camilo?

-Igen

-Mit keresel itt ilyen későn?

-Nem tudtam meddig maradsz. Gondoltam éled jövök mert nem ismered még a járást erre. Nem kellett volna?

-De.. Vagyis nem- álltam ki magamért- tökéletesen elboldogultam magam is

-Tényleg? Akkor gondolom nem bánod, ha itthagylak- húzta mosolyra a száját. Nem láttam, de ahogy mondta érezni lehetett, hogy szórakoztatónak tartja a szituációt.

S mivel még mindig féltem, nem kellett sokat mérlegelnem, hogy mit tegyek.

-Camilo, várj- kiáltottam utána

-Meggondoltad magad?

-Nem, csupán nem szerettem volna, ha feleslegesen jössz elém

-Igazán kedves- pimaszkodott.

Jóval megkönnyebbültem, hogy nem vagyok egyedül. Valamelyest el is sikerült lazulnom, mindeddig, míg valami állati hangot meg nem hallottam az erdőből.
Az utat immár Camilo karjába kapaszkodva folytattam.

-Ugye tudod, hogy itt nincs mitől félni? Ez itt a mi Encantonk. Itt senki sem bánthat- próbált nyugtatni.

-Lehet. De tudod, most hogy itt vagyok, elég sokat elmélkedek azon, hogy idehoztam-e a gonoszt

-Mire gondolsz?

-Én sem tudom pontosan. De érzem hogy valami rossz fog történni

-Akkor majd megvédelek- ajánlotta fel. Talán egy pillanatra zavarba is jöttem.

-És... ha téged támadnak?

-Engem nem merne senki.- nevette el magát

-Igaz, olyan félelmetes vagy, hogy nem kell félned semmitől- nevettem én is, és mentünk tovább a Casita felé.

Beérve elköszöntem Camilo-tól, és a Palomával közös szobánkba indultam. Úgy véltem, hogy a barátnőm alszik így szimplán az ágyra zuhantam. Bámultam ki a fejemből és csak arra tudtam gondolni milyen rendes volt Camilo-tól, hogy elém jött.

-Min mosolyogsz úgy?- kérdezte Paloma

-Azt hittem te már alszol

-Nem. Na, de mi olyan mókás?

-Semmi. Csak az itt töltött napjaimon elmélkedtem

-És tetszik itt?

-Azt hiszem igen. Egyre jobban. Neked? Nem bánod, hogy velem tartottál?

-Nem. Mirabel fantasztikus társaság. Szerintem, azért van meg vele ennyire a közös hang, mert egyikünknek sincsen ereje. Mint itt minden másnak.

-Igen láttam, hogy jóba lettetek. Örülök neki, hogy sikerült beilleszkedned.

-Ha már itt tartunk. Te Camilo-val lettél jóban igaz?

-Így is mondhatjuk. Camilo is remek társaság. Szórakoztató, de kellően komoly és tudja mikor mire van szüksége az embernek. Remek emberismerő. Képzeld, ma is kijött elém amíg jöttem haza. Eléggé féltem, úgyhogy pont jókor jött.

-És szerinted ez véletlen?

-Mármint?

-Arra nem gondoltál, hogy lehet tetszel neki?

-Mi? Hogy jut ilyen az eszedbe?

-Fennáll a lehetősége. Neked nem tetszik?

-Nem lenne illő elsietni ezt a kérdést. Még nem ismerem annyira, hogy ítélkezni tudjak. Legalábbis ilyen szemszögéből.

-Akkor ismerd meg. Jót tenne neked egy család- ismerte be.

És igaza volt. Ha a saját családom nem kerülne elő, a Madrigalok biztos örömmel fogadnának. Camilo pedig minden téren a legjobb lenne.
Nem mondom hogy szeretem. Mert nem tudom. Tényleg nem. De az az egy biztos, hogy az elmúlt napokban felkeltette az érdeklődésemet.