Forma-1 novellák

Végül kibékültünk. [Valtteri Bottas]

**Valtteri Bottas**

-Hagyd elmenni Lewist! – hangzott az utasítás.

-De nem akarom. – vetettem ellen.

-Engedd õt el, Valtteri! – hallatszott most Toto – Nem akarok még egyszer szólni! A következõ kanyarban történjen meg az elengedés!

Morogva kinyomtam a rádiót, nem akartam válaszolni. A következõ kanyarban elengedtem a csapattársamat.

-Lewis köszöni. – mondta a versenymérnök a fülemre.

-Értve. – válaszoltam robothangon.

Megint Lewis mögött végeztem, mint általában. Vagyis, majdnem mindig. Majdnem mindig el kellett õt engednem. A világbajnokot kellett elengednem. Tudtam, hogy õ a bajnok, de akkor is rosszul esett, hogy rám nem gondolnak. Harcolni akartam ellene. Legalább egyszer az életben, hogy tudjam, milyen. Hogy egyszer meg kelljen küzdenie a pontjaiért velem szemben is.

Kiszálltam a kocsimból és égõ dühtõl fûtve mentem fel a dobogóra. Lewis a vállamra tette a kezét a legfelsõ fokról. Tartottam magam, nem húzódtam el tõle. Bár elég erõs volt az ingerem. A pezsgõzés után elvonultam és tombolni kezdtem.

Dolgokat vágtam a falhoz, a földhöz. Sosem volt elég. Dühös voltam, mérhetetlenül dühös, amiért egy gyõzelmet dobtam el magamtól. Jobban mondva a csapat vette el tõlem. Elvették tõlem a nehezen megszerzett jó helyeimet, ha Lewis ott volt mögöttem. Minden egyes alkalommal. Én pedig minden egyes futam után dühös voltam a csapatra, a csapattársamra és a csapatfõnökre is. De legfõképpen magamra voltam dühös. Szét tudtam volna szaggatni magam egy-egy olyan futam után.

Cafatokra tudtam volna magam szaggatni abban a pillanatban is. Üvölteni akartam, hogy mindenki hallja, mennyit szenvedek. Csak azért, hogy Lewis megköszönje. Lewis köszöni. Mire megyek vele? Semmire, de még annyira sem!...

-Valtteri? – Toto már másodszorra kopogtatott az ajtón – Én vagyok az. Bejöhetek?

-Menj el, kérlek! – válaszoltam – Most nem akarok beszélgetni.

-Haver, mi a baj? – ez Lewis volt.

-Semmi bajom, haver. – válaszoltam a lehetõ leggúnyosabban – Csak hagyjatok magamra egy kicsit, oké?

Az ajtó kinyílt a hátam mögött, én pedig a hajamba markoltam. A fal mellett ültem a földön, felhúzott térdeimre hajtott fejjel. A második helyért járó trófeám ott hevert valahol a káoszban, de igazából nem is érdekelt, hol van. Ott volt a helye a többi mellett.

-Biztos jól vagy? – kérdezte Lewis óvatosan – Elég nagy itt a káosz.

-Valakinek káosz, valakinek rendszer. – válaszoltam – Hagyjátok meg ezt a szobát ez utóbbinak.

-Valami baj van, látszik rajtad. – Lewis leült mellém, én arrébb húzódtam – Mondd el! Mi nem csak csapattársak vagyunk, barátok is.

-Én ilyen barátra sosem vágytam. – válaszoltam és elfordultam tõle – Én olyan barátok között nõttem fel, akik néha engem is hagytak nyerni. Hogy ne érezzem rosszul magam. Sose volt olyan barátom, aki egyszerûen megköszönte, ha adtam neki valami fontosat és értékeset.

-Az zavar, hogy el kellett engedned?

-Most esett le? – néztem rá csalódottan - Lewis, nem ez az elsõ verseny, ahol elengedtelek. – felnéztem a csapatfõnökre – Bár ez volt az elsõ eset, hogy Toto a rádióhoz jött és leszidott.

-Én nem leszidtalak. – mondta Toto – Egyáltalán nem voltam rád dühös, most sem vagyok az

-Mindig az vagy! – kiabáltam és talpra álltam – Mindig dühös vagy rám, mert nem hozom a csapattársam szintjét, mert ellenkezek, mert néhanapján nem akarom elengedni Lewist. Áltass valaki mást, Toto! Engem már nem tudsz megvenni kilóra, nem hiszek neked. – abbahagytam a kiabálást és folytattam – Valamikor még elhittem volna, de már olyan jól ismerem a dühös hangodat, hogy nem tudom eltéveszteni, amikor hallom. Ne áltass, az igazságot akarom hallani! Mikor teszel ki?

-Én nem foglak kitenni, Valtteri. – Toto karrierem során elõször beszélt halkan – Ha egyszer elmész, az a te döntésed lesz, nem az enyém. – a szobában uralkodó káoszra intett – Ha azért tomboltál, mert el kellett engedned Lewist és õ csak megköszönte, felesleges volt fecsérelned az energiádat.

-Mit akarsz ezzel mondani? – kérdeztem összefont karokkal.

-Azért jöttünk, hogy Lewis és én megköszönjük, elengedted õt a versenyen. Tudom, hogy nyerni akarsz és fogsz is, de elõbb kiépítjük Lewis elõnyét a pontversenyben. Utána esetleg, ha úgy adódik, nem kell õt elengedned és nyerhetsz.

-Így nem akarok nyerni. Nem így, hogy megígéred nekem, nyerni fogok. Ne ígérd meg, Toto! A saját erõmbõl és tudásomból akarok nyerni.

-Ahogy akarod. – biccentett Toto, majd haloványan elmosolyodott – Most már elfogadod a köszönetünket?

-Aha. – motyogtam.

Elfordultam tõle és megforgattam a szemeimet. Megkerestem a kulacsomat a káoszban és a falnak dõlve ittam pár kortyot. Lewis a földön ülve figyelt engem. Toto meg az ajtóból.

-Most mit néztek még mindig? – kérdeztem ingerülten – Úgy érzem, mintha pucér lennék és azért bámultok. Leettem magam? Vagy mi van?

-Tényleg azt hiszed, csak szavakkal fogom megköszönni? – kérdezte Lewis a fejét ingatva – Nem ismersz még elég jól. – értetlenül néztem rá, mire kinyitotta a kezében fogott mûanyag dobozt – Hoztam neked sütit.

-Nem vehetsz meg magadnak sütivel!

-Biztos? – nyújtotta felém a dobozt.

Belepillantottam és sóhajtva konstatáltam, hogy csokis piskóta van benne. Lewis mégiscsak tud valamit. Kivettem egyet és beleharaptam. A maradékot egyben ettem meg. Aztán leporoltam a kezemrõl a porcukrot.

-Na? – kérdezte Toto.

-Talán még párszor elengedem a haveromat. – adtam meg magam – Ha kapok még a piskótából.

Leültem Lewis mellé és együtt enni kezdtük a piskótát. Toto egy idõ után magunkra hagyott, hogy megbeszéljünk mindent. Mind csapattársak és, be kell valljam, barátok. Lewis mégsem olyan rossz, mint eredetileg hittem. Sose fogom neki egészen megbocsátani, hogy állandóan el kellett engednem, de azzal a piskótával megnyert magának egy idõre. Mi tagadás, a gyomrom a gyengém. Mindenkinek van gyenge pontja, nekem is. Történetesen, a csokis piskóta az.

Megjegyzés: Igen, talán Valtteri kicsit gyerekesen viselkedik, de szerintem pont ettõl lesz aranyos maga a novella.