Szürke szerelem

H E T E D I K

Mitután a két felettéb gyanús férfi elhagyta a kis cukrázdát, William elengedte a kezét. Lenézett rá, biccentett egyett, majd megfordult, és a pulthoz ment. Nem nézett vissza. Winter nagyot sóhajtott.

Szívesen ment volna vissza a hotelszobájába. És szívesen köszönte volna meg Williamnek, hogy segített neki. De sajnos az elsőt nem tehette, a másikra pedig már nem volt lehetősége, mert a férfi egész délután robotolt, és amikor Winter meg akarta szólítani, az egy új vendégre hivatkozva elviharzott.

Micsoda történésdús egy nap, az biztos.

- Win! Win! - szólongatta őt Olivia. - Winter!

- Hm?

- Menj a 9-es asztalhoz. Direkt téged szeretnének - közölte furcsán nézve rá. Némán bólintott, és vizes kezét alaposan beletörölve fekete kis kötényébe, elindult 9-es asztal felé. De az asztalnál nem teljesen az várta, amire számított.

A húga, volt vőlegénye és a két volt legjobb barátja, Susan és Patrick űltek az asztal körűl. Döbbenten nézettt rájuk. Mit keresnek vajon itt? Hát, kedves olvasó, ezt bizony én is szeretném tudni.

- Ti? - nyögte döbbenten, de ezúttal sajnos William se volt a közelben, hiába kereste szemével szüntelen. - Mit szeretnétek?

- Beszélni - adta meg Summer az egyszerű választ.

William, Liv, Mrs. Hamilton, valaki, az se érdekel, ha az a Cooper nevű recepciós, csak jöjjön - esett kétségbe a lány véglegesen, és lábai valóságggal remegtek.

- Most épp műszakban vagyok, talán majd máskor- fordult volna meg, de Patrick elkapta a kezét.

- Tudom mit jelent nálad a máskor, úgyhogy most maradsz, mert sürgősen beszélnünk kell! - tartotta még mindig Patrick a karjánál fogva. Winterben felötlöttek az emlékek pár órával azelőttről, ahogy az ismeretlen férfi szorongatta az ő kezét.

- William... - csak ennyit tudott mondani. Vágyott arra, hogy William ott legyen mellette, és fogja a kezét.

- William? - engedte el a kezét Patrick. - Ki az a William?

- Én lennék William - jelent meg a férfi Winter háta mögött. Átölelte a lány derekát, s megcsókolta a homlokát. Winternek kellemes bizsergés futott végig a testén, s ez mosolygásra késztette őt. - Tán valami problémájuk van a hölgyeknek, uraknak?

- Na, Winter annyit hisztiztél, s most három nap alatt továbbléptél - jegyezte meg Summer gúnyosan. - És én még képes voltam sajnálatot érezni iréntad. Lelki furdalásom volt.

- Winternek nincs szüksége sem az ön sajnálatára, sem pedig a bűntudatára, hiszen utóbbi minden bizonnyal jogos.

- Maga nem tud semmit - köpte Summer William arcába. Irigy volt, amiért nővérét egy ennyire sármos, illemtudó, de egyben határozott ember szerette. Idegesen tartotta nővére "szerelmével" a szemkontaktust, de a férfi szemében egyedül rendíthetetlen nyugalmat, és Summer iránti szánalmat lehetett felfedezni.

- Az lehet, de ön sem. Legalábbis a nővéréről biztos nem - nem lehetett kibillenteni a szerepből, és még ha Summerék nem is tudták, hogy csak megjátsza magát, ők is így vélték.

- Hát, Winter, minden elismerésem - mosolyodott el ördögien. - És mondcsak, ha ilyen jól összemelegedtetek, mióta ismeritek egymást? - ugyan, Summer Prescott, nem tudod kivel állsz szemben. Ő itt előtted William Edward Lewis Hamilton. Rajta, bármennyire igyekezhetsz is, nem tudsz tuljárni. És ezt jobb, ha ön is megtanulja, kedves olvasó.

- Ugyanabban a városban jártunk egyetemre - adta meg az egyszerű választ.

- Valóban? És melyik városba járt a nővérem egyetemre?

- Chicagoba. Hova máshova? - Summert megdöbbentette a válasz. Hogy miért? Mert helyes volt.