Szürke szerelem

Ö T Ö D I K

Csönd telepedett a kis asztalka körül ölő két nőre. Az egyiket keserű kíváncsiság hajtotta, a másikat pedig a bánat, ami már majdnem negyvenöt éve kíséri. Az idősebbik nő nem tudta, mondja-e, vagy inkább ne? Jó ötlet lenne, ha egy ilyen komoly dolgot nem az anyja mondana el neki? Mert ha ő mondja el, talán az anyját látná ellenségnek, ami bár igaz, mégi csak az anyja. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak az 54 éves asszony fejében. Mi tévő legyen?

- Szólaljon már meg, az Istenért! - csattant föl a lány, s idegességébe majdnem az asztalra csapott.

- Pontosan 19 éves voltam, amikor egy nap kiderült, hogy a vőlegényem, akit mindennél jobban szerettem, elment valaki mással, hogy őt vegye el, mert őt joban szereti. Sokáig gondolkodtam, amikor egyszer egy nap megláttam a volt vőlegényem egy másik lánnyal, aki nem más volt mint a legjobb barátnőm, Amanda Smith. Akkor törtem össze véglegesen. De rá pár hétre, vagy egy hónapra megjelent egy ugyncsak fekete férfi, - Winter értette, miért fontos is ez a részlet: mert maga Violet Hamilton is egy fekete hölgy volt - aki kihúzott abból a gödörből, amibe anyád és apád kegyetlenűl belelöktek.

Winter Prescott életében először tanácstalan volt. Nem tudta, mit mondjon, mit tegyen, mit reagáljon. De nehéz is egy ilyen sokkoló dologra bármit is mondani. Mit mondhat egy 28 éves lány arra, amikor kiderül, hogy anyja és apja olyat tettek, ami szomorú, de ugyanakkor új időket hozó változást okoztak Violet, Mrs. Hamilton számára.

Akárhogy is, de Winter percekig gondolkodott a bölcs válaszon.

- Nézze, Mrs. Hamilton - kezdte, de még mindig kellett neki pár másodperc. - Én erről nem tudtam, de hadd legyek őszinte: annyira nem lepett meg, mint azt ön várná. Sajnos, merthogy ez egy igen sajnálatos dolog, a szüleimből nem nehéz ilyet kinézni.

- Azt akarja mondani, hogy... hogy igazat ad nekem? - Mrs. Hamilton egy igencsak okos nő volt, s ez gyors észjárásán is megmutatkozott.

Winter beletúrt szőkés-barnás, puha hajába, s az asztalra könyökölt. Félt, hogy könnyei előtörnek. - Tudja, Mrs. Hamilton, van egy húgom, aki 26 éves. Amióta megszületett, velem alig törődtek. De tűrtem és tűrtem. Évekig, egészen a múlt hónapig, ami azt hiszem, életem egyik meghatározó napja volt. A vőlegényem bejelentette, hogy ezentúl a húgom élettársa kíván lenni, de szeretné, ha mi továbbra is jó, közeli kapcsolatban lennénk.

Itt Mrs. Hamilton közbevágott. - S te, lányom, mit mondtál erre? - Az asszony kedvesen nézett a lányra, hiszen tudta, milyen ez: fájdalmas.

- Nem ment - suttogta, és tán most juttott el arra a pontra, amikor már nem tudott sírni. Amikor már a harag lángja gyengűlt, s egy dolgot érzet húga, és volt vőlegénye iránt: szánalmat. Megvető, sajnálkozó szánalmat. - Nem tudtam megtenni magamal, hogy miután már lassan 10 éves ismerjük egymást, hat évet együtt voltunk, s másfél, majdnem két évet jegyben jártunk, s miután e közös múlt után végűl a húgomat választotta, visszatérjünk a barátságra, s tán arra is, hogy mikor a húgom kezét kéri meg, én mosolygjak. Nem tehettem meg sem magammal, sem a húgommal, hogy mikor ő a vele való házasságát, vagy talán születendő gyermekét ünnepli, én ne örüljek őszintén, tiszta örömmel a szívemben.

- Ide figyelj, Winter Prescott. A szüleid talán nem vettek ebből észre semmit. Nem büntethették a húgodat, mert, - ezt én is beismerem - ugyan ezt ők is megtették anno. Nem lett volna a húgoddal szemben igazságos. Ellenben ez még nem jelenti azt, hogy Amanda és Edward nem tanulnak a hibájukból, és nem magyarázzák el neki tettének sújjosságát. Mert annál féjdalmasabb dolog, mint amikor valakit szeretsz, de az ellened tesz, nincs. Hidd el, én tudom. De ketten megoldjuk. És az én segítségemmel felkelsz a hamvaidból, Winter Prescott.