„Mellkasom előtt összefontam a karjaimat, a fehér falnak döntöttem a hátamat, s mosolyogva néztem a többi gyakornok között táncoló fiút, aki - akárcsak a társai - most az én új albumomra készül fel. A tánctanár utasításokat adott nekik, a mókuska pe...
Oups ! Cette image n'est pas conforme à nos directives de contenu. Afin de continuer la publication, veuillez la retirer ou mettre en ligne une autre image.
Ahogy a napok, illetve a hetek telek, egyre közelebb kerültem a gyakornokhoz. Persze Jordanként. Nem csupán üzeneteket küldtünk egymásnak, hanem, amikor volt időnk, akkor egy-egy hívást is megengedtünk magunknak. Jó volt hallani a hangját.
Jisungnak nagyon kellemes hangja volt. Sosem unatkoztam mellette, s úgy éreztem, van egy igaz barátom. Nem használt ki, hisz nem is tudott volna mivel. Érdeklődő volt, ugyanakkor, ha érezte, hogy kellemetlen témába tapintott, akkor nem firtatta.
Alapvetően egy beszédes srácról volt szó, viszont én néha félénknek mondanám. Említette, hogy hamarosan itt van a felmérése, amit minden hónap végén megtesznek a gyakornokokkal. Hatalmas stressz alatt van. Most szabadságot se kaptak, mindenki teljes erőbedobással táncol, énekel, s gyakorolja a gyorsabb szövegelést, a tisztább kiejtést és még sorolhatnám. Sok dologra oda kell figyelni, főleg ilyenkor.
Emlékszem, én is amennyit csak lehetett, ott rohadtam a táncteremben. Sokszor elindult az orrom vére a gyakorlások miatt. A kávét literszámra ittam – talán ott szokhattam rá igazán – és sokat fogytam előtte. Minden este azért könyörögtem, hogy ne legyek beteg, s ne menjen el a hangom, avagy ne változzon.
Én nagyon fiatalon kerültem be, akkoriban kezdett mutálni a hangom. Össze-vissza csúszkált, s borzalmas előadásokat is produkáltam a bizottság előtt. Még el is sírtam magam, nem egyszer, ha ez előfordult. Később persze megtanultam, hogy csak utána szabad utat adni az érzelmeinknek, ugyanis azok sokban befolyásolják az fellépésünket.
- Mit fogsz főzni? – kérdezte a menedzserem.
Amióta van rá időm és lehetőségem, hobbimmá vált a főzés. Gyakornokként nem kaptam olyan jó kajákat a menzán, mint amilyenekre számítottam, hogy fogok egy ilyen hatalmas cégnél, mint a JYP. Sok-sok egészséges szar, aminek vagy nincs íze, vagy borzalmas. Természetesen léteztek kivételek, de már azokat is meguntam az évek alatt.
- Még nem találtam ki – sóhajtottam, s megpiszkáltam a kulacsom tetejét. Éppen végeztem az edzésemmel. Eléggé elfáradtam, s alig vártam, hogy szundítsak egyet. Viszont muszáj volt, hogy készítsek valami ételt.
- Mit szólnál hozzá, ha beszereznénk egy kis uborkát és pár tojást? – kuncogott Kim úr, főleg, miután meglátta az arcomat a visszapillantó tükörből.
- Soha többet – ráztam a fejem.
Éveken át mást sem ettem, csak uborkát és tojást reggelire, illetve estére. Szerencsére csirkét és rizst kaphattunk egy kevés kimchivel. Úgy éreztem magam, mint egy rabszolgatáborban. Edzeni kellett, hogy legyen valamennyi izomzatunk, de egy bizonyos kilogrammot nem léphettünk át. Folyamatosan mértek minket, s az eredményeinket rendszeresen vezették.
Az iskolába járás nem volt tilos, vizsgákra elmehettünk, s bár nem sok időnk volt tanulni, mégis jól kellett teljesítenünk. Olykor már-már undorodtam attól, amit tennem kell azért, hogy a későbbiekben színpadra léphessek. Mindenben nem lehetünk tökéletesek, de meg kellett próbálnunk azzá válni.
