Hello mindegykinek. A mai téma a fájdalom. Neeem, nem az,amikor orra esel a rózsaszín bicikliddel,nem. A mindent eltipró, megsemmisítő fájdalom, amit akkor érzel, mikor már azt hiszed,hogy valami a tiéd és kitépik a kezedből. Hmmm, nem a legjobb megfogalmazás. Mindegy. Most azt gondoljátok: hey, ennek a srácnak valami problémája van. Mit mondjak? Van is meg nincs is. Kérdés az,hogy meg tudom e fogalmazni ennek a ténynek a magyarázatát. Nem egyszerű a cucc.
Mesêlek egy történetet. Adott egy jobb sorsra érdemes, mondhatni mélyen érezni tudó srác(akár még én is lehetnék😃), aki sokat csalódott meg blablabla. Sablonos törtênet. Mégis. Bassza meg, mindenkinek a sajátja fáj, nincs két egyforma indok vagy törtênet. És mindenki fenntartja a jogot, hogy neki fájjon a legjobban.
Amikor az ember elveszít valamit, vagy valakit, az utána lévő folyamatot szakaszokra osztják. Asszem. Nem értek hozzá, akinek van kedve, nézzen utána. Nekem nagyon nincs. Mert gyászolok. Egy érzést. Rövidke êletem során voltak nehéz pillanatok,nagy veszteségek,de minden alkalommal erősebb lettem (egy faszt lettem erősebb).
Story time: nemrég megismertem valakit. Igen,már megint. Azt tudni kell,hogy nagyon nehezen bízok meg bárkiben is. Nos neki sikerült, ugyan kicsit sem így tervezte,de mégis közel került hozzám. Közelebb, mint aminél hittem volna. Felmerülhet bárkiben a kérdés, hogy hát ez tök happy, de akkor miért írkál fájdalomról? Nos igen. Nincs happy end😃. Nem szokott lenni. A részleteket hagyjuk, nem is nagyon tartoznak ide.
Csak egy érzés. Zuhanás. Amikor esel le és tudod,hogy hamarosan a föld jön és fájni fog, de csak zuhansz tehetetlenül. Ott már nincs segítség, vagy aki elkapjon, de te vagy a hülye, minek ugrottál. De nem? Szar érzés.
Amikor mindent beletolsz a dologba, jól tudva,hogy mi lesz a következménye. Látod előre,és mégis. Hogy ez hiba? Nem tudom. Inkább csak bátorság. Vagy butaság. Mindig a jövő,ami igazolja a múltat.
Eltértem a tárgytól(milyen meglepő).
Ott tartottam,hogy sehol. Nincsenek szavak,amik megfelelően tükröznêk,hogy mit érzek. Szeretet és szomorúság. Érdekes de mérgező keverék.
Amikor vele kezdtek jóra fordulni a dolgok még az elején, a bennem lévő hang már dörzsölte a tenyerét, azt mondogatva,hogy: élvezd csak, úgyis megbaszódsz. Van,hogy nem hallgatok rá. És ugrok. Felelőtlenül,a következményekkel nem számolva. De semmi gáz, mert közeledik a föld.
Nincs bennem harag. Meg kell tanulni,ha elvesztünk is valamit, a szêp emlékek nem vesznek el. Az lehet,hogy a fájdalom keserűvé teszi a dolgot. Ilyenkor kell egy jó orvost felkeresni. Vagy pedig nem hagyni,hogy ami egyszer szêp volt, az rosszá válljon. Nem könnyű. De sokkal hamarabb kiheveri az ember. Ja, emlékezni fáj? Minden szava, mozdulata éget, mert már nincs részed benne? Lehet. Az jobb, ha inkább eltemeted magadban? Akkor sosem szabadulsz. A fene megette az egészet. Sehogy sem jó. Egyszerű, ne érezz. Ne engedj senkit közel. Ez jó ötlet. Csak elveszted önmagad.
Mi a végkövetkeztetés? Nem tudom, talán nincs olyan most. De fáj, ezt tudom.
