A szobámban ülök, lábam fent, a fülesemben Alvin szól. Ülök és gondolkodom. Igen,néha szoktam.
Ma sem váltottam meg a világot,nem is fogom soha. Néha úgy érzi az ember,hogy bármire képes, aztán rájön,hogy még arra sem képes,hogy az új telefonján rendesen írjon.
Alvin most nem kedvez a gondolataimnak. Nyilván azért, mert főkênt akkor szoktam hallgatni,amikor az agyam kikapcsolására van szükség. De most nem. Napok óta nem panaszkodok, feltűnt? Nekem igen. Azt hiszem,amikor azt írtam,hogy boldog vagyok,az egy hirtelen jött pozitív változás eredménye volt. De most lassan 2 hónap után azt mondhatom,hogy az öröm állandósult, stabilan boldog vagyok.
Nem kell mindig félni a változástól, mert ugyan mindig ott lapul a veszély, hogy szar lesz, de nem tipikus. Bátorság, nyitottság, mindig ezt tanácsolom azoknak,akik hozzám fordulnak. A rossztól való félelmünkben hajlamosak vagyunk a jó dolgokat is kirekeszteni. Egyedül,magányosan mindig más a kép, tudom. A legnehezebb egy kiégett, összetört szivet újra rávenni,hogy érezzen. Az ember nagyon szívesen dagonyázik az önsajnálat biztonságos mocsarában, minél tovább van ott,annàl lejjebb süllyed. Ugyan elpusztítja szép lassan önmagát,de mégis azt érzi,hogy jó. Nem bánthatja senki. Ez igaz. De segíteni sem tudnak. Valahol el kell kezdeni bízni. Felállni és azt mondani, hogy elég volt az önpusztításból. Hogy nehéz? Igen. Megéri? Nagyon. Elárulok egy titkot. Csak a magukat gyengének érző emberek válnak tényleg gyengévé. Viszont a hit, hogy bármire képesek vagyunk,amit csak akarunk, megerősít. Sokszor halljuk,hogy csak az tud békében élni a világgal,aki önmagával békében él. Rendben,hogy az elégedetlenség és az ismeretlentől való félelem viszi előre a világot,de az aki nem tud önmagával elégedett lenni, rossz úton jár. Oké,hogy az emberek hibáznak, de a hibát letagadni nem jó. A hibáinkért önmagunk vég nélkül büntetni szintén nem tanácsos. Az én véleményem az, hogy az egyetlen helyes módszer a hibát tudomásul venni, önmagunkban elrendezni és továbblépni. Túl rövid az időnk így is. És az ember talán az egyetlen olyan lény,ami azt herdálja legjobban, ami a legértékesebb és a legkevesebb van belőle. Az életét. Ezért kell megélni a pillanatokat,megragadni,amit az élet ad, mert így is elég nehéz kicsikarni mindent,ami jó. Miért pazaroljuk az időnket szomorúságra? Jó,rendben. Az is kell néha. De nem folyamatosan.
A saját életünk a mi kezünkben van, és ahogy Alvin fogalmazott:minden fejben dől el.
