Diverzitás [BEFEJEZETT] ~ Persona 1. kötet

Hatodik fejezet

– Sajnálom, hogy ennyit kellett várnod az eljövetelemre – suttogtam, miközben látásom elhomályosult és végigcsorogtak a könnyeim az arcomon. Kezem ökölbe szorult. – Képzeld. Sikerült a bosszúm. Sajnos, ez nem hoz vissza téged... bár úgy lenne! – suttogtam keserűen, megremegő hanggal. – A fenébe is – kezembe temettem az arcom, egész testem reszketni kezdett, ahogy feltört bennem a szomorúság és zokogásban törtem ki. – Miért kellett pont neked meghalnod? Miért veszítem el mindig azokat, akiket meg akarok védeni?

Hosszú ideig csak ültem, és siránkoztam barátom sírja mellett. Végül megtöröltem kissé felduzzadt szemem, majd elrendeztem a sírjára hozott virágokat. Mind az általam, mind a mások által idecipelteket.

– Megérdemled, hogy a sírod rendezett legyen. Kezeskedem erről – motyogtam, s nagyot nyelve felmértem a művem. A nagyobb csokroktól a kisebbekkel előre haladva rendeztem el. Megsimogattam a földet, majd a sírkövet is. – Ha most itt lennél, biztos azt mondanád mennyire körülményes vagyok – sóhajtottam, majd a tarkómat kezdtem vakargatni.

Körülpillantottam. Több sírkő is volt itt, végtére is, ez családi temető. Viszont, szerencsére nem volt senki sem a környéken, hogy lásson gyengébb pillanatomban. A hajamba túrtam és egy mélyebb lélegzetvétel után hatalmasat sóhajtottam.

Szemeztem barátom kőbe vésett nevével. Hosszasan csak figyeltem, mielőtt az ajkamba haraptam, visszafojtva egy újabb, feltörni készülő sírógörcsöt.

– Képzeld... – szólaltam meg ismét – A szent, nem tűnik olyannyira rossznak, mint mindig is gondoltuk. Képes volt megállítani a mágiám kitörését és meg is nyugtatott. Mindössze az érintésével – ismét megpróbáltam mosolyogni, azonban egy grimaszra futotta csak, így hamar abba is hagytam –, sosem gondoltam volna, miképp pont egy olyan lány fog segíteni rajtam, amilyen Belladonna – kis időre elhallgattam. Ismét a lány piros arca, zavartsága és kedves mosolya kúszott gondolataim közé. Megráztam a fejem, elhessegetve lelki szemeim elől. – Igen, ez a neve... Elég figyelmes hölgynek tűnik. Habár, nem gondoltam volna, hogy pont én mondom majd ezt egy hajadonra.

Felkeltem a földről, leporoltam a nadrágom, majd szomorú tekintettel felmértem ismét.

– Ha hamarabb visszatértem volna – összeszorítottam a szemem és belülről a nyelvembe harapva hallgattam el. – Mennem kell. De ígérem, még jönni fogok, barátom.

Azzal elindultam vissza a kikötözött ló felé.

Ha nem késtem volna el, Arhaa még életben lenne. – fejeztem be gondolatmenetem magamban.

Halk sóhaj hagyta el ajkaim, miközben kioldoztam a lovat, s felpattantam rá. Jó ideig elvoltam a temetőben, de még volt elegendő időm visszatérni a rezidenciára lassabb tempóban.

Egész út alatt a gondolataimba voltam mélyedve.

A kapu nyitva volt, mivel minden bizonnyal tudták, hogy hamar visszajövök, így nem kellett ennek kitárásával bajlódniuk. Pusztán a bejárat őrzését indokoltan végezniük.

Leszálltam a lóról.

– Ezt a lovat kölcsönöztem. Bízzatok meg valakit, hogy vigye vissza – mondtam, miközben már haladtam is a kövezett úton.

– Igenis! – hajoltak meg, majd akinek odaadtam a kantárt, sietett is keresni egy személyt a feladatra.

Belépve a komornyik fogadott egyből.

– Uram – hajtott fejet –, a vacsora hamarosan tálalva. Szeretne előbb egy fürdőt venni?

– Igen – feleltem bólintva –, kérlek szólj is a szolgálóknak.