Diverzitás [BEFEJEZETT] ~ Persona 1. kötet

Első fejezet

A lovak patája kopogott, ahogy az ösvényről a főváros kikövezett útjára tértünk át.

Több, mint egy év telt el, amíg a fronton voltam lovagjaimmal, és a királyi lovagrend tagjaival. Ugyan a háborúnak nincs vége, azonban az uralkodó visszarendelt minket, mivel csapataink a sérülések okán meggyengültek, így egy másik hercegségekből küldet több embert. Végtére is a Kavanaugh család lovagjainak erejével még a király harcosai is nehezen tudnak vetekedni.

Felemeltem a kezem a magasba, ujjaim széttárva - ezáltal jelezve, hogy lassítsunk. Miközben lépdelésre váltottunk, végigpásztáztam embereimen. Néhányuknak súlyos sérülései voltak, így képtelenek voltak lóra ülni, őket a szekereken hozták.

Mindenki lelassult, mivel már láthatjuk a főváros sziluettjét. Semmi érzelmet nem váltott ki belőlem ez az aljassággal, ármányokkal, álszentséggel és hazugsággal teli hatalmas város, tele pökhendi nemesekkel. Szívesen kiküldeném őket a csatatérre, hogy lássák saját családtagjaik, szeretteik felszabdalt, megégett, megcsonkított tehetetlen testeit. Kíváncsi lennék hányan térnének vissza ép elmével. És vajon mennyien értékelnék át az élet értékét? Szerintem ezerszer átgondolnák utána, mennyire lesznek fukarok egy békés időszakban...

Habár, a fővárosban élő nagyobb nemesi családok semmit sem érzékelhettek az innen messze dúló határok kibővítéséért folyó harcokból. Értelmetlen és felesleges háború ez. Teljesen feleslegesen halt meg több száz, több ezer katona a fronton. Nem is beszélve azokról, akik elveszítették bizonyos végtagjaikat, esetlegesen fél szemükre, vagy teljesen megvakultak.

De kit érdekel ez? A lényeg számukra, hogy dőzsölhessenek a pénzben, luxusban és különféle vadászatokra, bálokra járkáljanak.

Remélem porig égetik ezt a romlott királyságot, minden alávaló emberrel együtt. Megérdemelnék...

Hirtelen gyorsabb patkó dobogást hallottam, így érdeklődve néztem a hang irányába. Arhaa volt az, aki mellém ügetett pej lován, amit egy kérdő tekintettel díjaztam.

- Uram - szólított meg -, Jarek sérülése súlyosbodott. Sürgősen segítségre van szüksége!

Kissé erősebben fogtam a kantárt, miközben előrenéztem, az útra figyelve.

- Mi történt?

- A seb el van ugyan látva, azonban az iménti gödörnél a szekér erőteljesen megrázkódott és hirtelen elmozdult - magyarázta idegesen sürgetve, hogy kiadjam végre a parancsot. - A seb felszakadt!

Az állkapcsom megfeszült az idegességtől, majd bólintottam.

- Siess és hozz azonnal egy papot, aki képes gyógyítani a városszéli templomból - néztem rá ismét, ahogy kiadtam a parancsot.

Arhaa-nak több sem kellett. Egy gyors bólintás után már vágtázva suhant el. Távolodó alakját figyelve merengtem el szavain. Talán, az összes lovagom közül ő az egyedüli, aki sürgetni mer. Pont ezért is kedvelem annyira.

Tizenkét éves lehettem, amikor először találkoztam vele a gyakorlópályán vacsora előtt. A kardforgató technikáját gyakorolta, amit akkoriban igencsak csodáltam. Azóta természetesen magam is fejlődtem. Másképp Arhaa-t ismerve, nem nekem fogadott volna hűséget.

Sokat edzettünk együtt, és régebben folyton legyőzött. Amikor már mondhatni baráti kapcsolatban álltunk egymással, akkor tudtam meg, hogy az ő családja régóta szövetséges a miénkkel. Egy apróbb nemesi família tagja ugyan, de mindig erős kardforgatókat neveltek ki a történelem során. Ez pedig mondhatni örömmel töltött el, mivel az a személy, akiben mai napig az egyik legjobban megbízok és barátomként tekintek rá, sosem kérdőjelezte meg döntéseim. Ugyan sürgetett már, nem is egyszer, de mindig elfogadta a határozataimat. Pedig eleinte volt pár igen abszurd is, ami miatt sokan csak kételkedve néztek rám. Mégis mindig sikerrel jártam... jártunk.