Diverzitás [BEFEJEZETT] ~ Persona 1. kötet

Kilencedik fejezet

Életemben nem múltak oly lassan a napok, mint most. Mintha minden egyes perc, órák leforgása után múlt volna el. Olyan érzésem volt, mintha az istenek azt akarták volna elérni, hogy szenvedjek a várakozástól, mivel látni szerettem volna ismét azt a szívemnek egyre-egyre kedvesebbé váló lányt.

Igyekeztem minél jobban elfoglalni magam, s elterelni a figyelmem. Mind Belláról, mind Karlekről. Előbbiről azért, hogy ne kalandozzak el túlságosan, utóbbiról pedig amiatt, mert továbbra sem hallok semmit se felőle.

Végül elérkezett a bál napja is.

A minap, Belladonna elküldte a nekem kiválasztott ruhát, melyet már magamon viseltem. Jó ízlése volt a lánynak, melyet ugyancsak el kellett ismernem a ruházat felpróbáltakor. Fehér kabát és nadrág volt rajtam, fekete inggel. A frakk ujjának végét, az elülső visszahajtott részt sötétszínű csipke díszítette, ez téve elegánsabbá. A maszkot a kezemben szorongattam, mely szintén hófehér volt, s peremét ruházatomhoz hasonlatos díszítés szegélyezte. Majd csak akkor veszem fel, amikor a bál helyszínén kiszállunk a hintóból.

Nem is emlékszem mikor volt utoljára, amikor fogattal utaztam bárhová is. Teljesen hozzászoktam a lóháthoz és jobban is preferáltam azt, mint bármi mást. Utoljára talán kisebb koromban mehettem kocsival. A háború és egyéb gyorsan elintézendő ügyek okán a nyereg az, mely kiszolgálta minden barangoláshoz szükséges igényemet. Vagy ha közelebb volt utam, gyalog álltam neki.

A kocsis rekedt, gyengécske hangját hallottam meg, aki már egy igen idős ember volt. Hosszú ősz szakálla, és fejét alig takaró, ritka hajzatot viselt. Megannyi dolgot élhetett át, hiszen nem sok mindent tudtam, amitől tartott volna. Velem is úgy tárgyalt mindig, akár egy közeli, jó baráttal.

– Uram, megérkeztünk.

– Rendben – ki is nyitottam az ajtót, s leugrottam a kocsiról. Belladonna a minap azt mondta itt várjam, a főtemplom előtt.

Pár percet kellett csupán várnom, hogy végre megjelenjen, s meglássam a földig érő, hosszú ujjú ruhájában, mely felsőtestéhez hozzásimult, vékony derekától pedig kiszélesedett ezáltal egy elegánsabb külsőt biztosítva számára az általa hordott mindig szerény ruhák helyett. A ruhája fehér volt, akár az enyém, és több helyen fekete csipke díszítette, hajában pedig ugyanilyen színű szalagot véltem felfedezni, mely bele volt fonva a hajába, elöl két tincse szabadon maradt, így kissé másabb külsőt adományozva számára. Ő már viselte álarcát.

Szememet le sem tudtam venni róla, ő pedig visszanézett rám, amíg szép lassan közelebb sétált. Arcán széles mosollyal, enyhe pirossággal. Igyekeztem összeszedni gondolataim, s megszólítani, azonban megelőzött.

– Amas! – állt meg előttem jókedvűen. – Üdv...

– Részemről az öröm – köszöntem összeszedve magam, majd a kezem felé tartottam. Érdeklődve belehelyezte tenyerembe az övét, így pedig adtam neki egy kézcsókot. – Gyönyörű vagy – dicsértem meg, miközben kiegyenesedtem ismét, teljesen felocsúdva szépsége okozta bágyadtságból.

Fülig pirultan, meglepetten nézett rám. Szemei nagyok voltak, akárcsak egy aranyos őzgidának. Mindkét kezét a háta mögé helyezte, fejét leszegte, ezzel próbálva elrejteni előlem kislányos zavarát.

– Köszönöm. Te is nagyon jól nézel ki – viszonozta az elismerésem, ami miatt eleresztettem egy egészen halvány mosolyt.

– Végtére is, te választottad a ruhám – mondtam végül és hintó mellé álltam, kezemet tartva neki. – Gyere, felsegítelek.

– Nem gondoltam volna, hogy felajánlod majd ezt – kuncogva közelebb lépett, s elfogadva a segítségem feljutott, majd le is ült gyorsan.

A fejemet ingatva én is felszálltam, helyet foglaltam vele szemben miután becsuktam az ajtót.