Happy or not?

6.

-Mi a baj?-kérdezte Nash miközben a hátamat simogatta.
Már itthon voltam, de Nash nem akart magamra hagyni.
Istenem.

Most mit mondjak?

-Sajnálom, hogy elrontottam az estédet.-tereltem a szót.
-Azt kérdeztem, hogy mi történt?-nézett rám felvont szemöldökkel.

El fogom sírni magam.

-Nash hagyj már.-dőltem be arccal az ágyamba.

Végem van.

-Hanna, mondd el nekem.-kérte.

Most már tökmindegy. Sírd el magad.

Halkan felzokogtam.

-Savannah, édesem. Ne sírj, kérlek.-vont ölelésébe. Ahogy csak tudtam kapaszkodtam pólójába, és arcomat nyaka hajlatába rejtettem el.
-Hé, hé.. Nézz rám.-kérte.
Rá emeltem könnyes tekintetem.
-Mi történt kicsi?-suttogta. Kezével megtörölte az arcomat.

Hogy mondjam el?

-Josh, akihez ma mentünk..-kezdtem rekedten.-Ő volt a barátom. És én nem találtam őt a bulin, ezért felmentem a szobájába, és.. Ott volt egy lánnyal.
-És?-kérdezte.
-Éppen dugtak.-mosolyogtam kínosan, majd újra kitőrt belőlem a zokogás.

Két évig voltunk együtt. Ez nem egy rövid kapcsolat volt.

Újra Nash pólóját kezdtem szorongatni, szinte már görcsösen. Az egész testem remegett. Rég nem sírtam így.

Egyik kezével hátamat simogatta, másikkal derekamat fogta.

Mit kéne tennem?

-Nash.-csuklottam.-Maradj itt velem este. Rám emelte tekintetét, majd halványan elmosolyodott.
-Nem hagylak itt.-ajkait homlokomhoz tapasztotta.

Nem fog elmenni.

Nem fog itt hagyni.

Fél óra múlva már mindketten az ágyba feküdtünk.

Nem akarok megint sírni.

-Alszol?-suttogta Nash. A szobába teljesen sötét volt.
-Nem.-mondtam.

Bűntudatot éreztem. Egyrészt azért, mert Nicolet ott hagytuk a buli, másrészt azért, mert senkinek se vettem fel a telefont. Úgy tűnt a hír gyorsan terjedt. El is képzeltem magam előtt a hétfői napot.

"Savannah, akit megcsalt az iskola legnépszerűbb fiúja."

Nem akarom, hogy az emberek így gondoljanak rám.

-Alszol már?-kérdezte újra.
-Nem.-fordultam felé, de ez a sötétben úgyse látszott.-Köszönöm, hogy Itt vagy.-mondtam.
Egy darabig nem válaszolt.
-Nem kell megköszönnöd. Annyira sajnálom ami történt.
-Nem érdekel már.-nevettem fel.

Oké, ez volt a világ legbénább hazugsága.

-Ne nézz hülyének, Hanna.-mondta halkan.

Megvártam amíg legalább fél óráig csend lesz. Nehezen, de kivártam.
Mikor már teljesen biztos voltam benne hogy alszik, nesztelen zokogásba kezdtem.
Próbáltam halk maradni.

Többször nem akarom, hogy sírni lásson.

Nem ébredt fel. Vagy esetleg, végig hallott mindent.

Egymástól távol feküdtünk, de aztán..

Magához húzott.

A mellkasára dőltem. Egyik kezével megfogta az enyémet, másikkal pedig az arcomat simogatta.

-Itt vagyok.-suttogta.-Ne sírj.

Na sziasztok😜❤️ elég béna rész lett tudom..😫 sírósra sikeredett, de remélem valaki azért elolvassa😛 köszönöm az eddigi olvasóknak a visszajelzéseket és a kommenteket, aranyosak vagytok😊😍💘