at first sight | Jikook

drops of blood in the snow

Szomorúan ültem iskolai padomban. Annyira fáj, hogy szó nélkül ott hagyott. 

4 napja nem láttam. Az iskolába se járt be, ezért kezdek aggódni hogy valami baja eshetett. Szemembe könnyek gyűlnek, ha arra gondolok, hogy miattam történt valami baja. Nem szeretném őt elveszíteni, mert bármilyen szánalmasan is hangzik, én tényleg beleszerettem. Elbizonytalanodok, ha arra gondolok hogy ő is úgy érez ahogy én. Ha szeret akkor miért hagyott egyedül?
Az iskolában persze mindenki, de főleg a lányok JeongGuk-ról kérdezősködnek.   Az elmúlt napokban sokat sírtam otthon. Seokjin hyung meg is kérdezte többször, hogy minden rendben van-e, hiszen reggelente vörös és kisírt szemekkel megyek. Én persze mindig ráfogtam valamire a rosszkedvemet, a szememet pedig allergiával magyaráztam. A másik dolog, amitől teljesen összetörtem az az volt, hogy édesanyám egyszer sem kereset, vagy írt bármilyen üzenetet. Hiába próbáltam hívni, ő nem vette fel. A nyomasztó érzés nem akart szűnni mellkasomban. Annyira elmerültem gondolataimba, hogy észre sem vettem a szünetet jelző csengőt.  Ezalatt az idő alatt sem tértek Yeonjun-ék vissza, ezért szerencsére nem bántanak. Miután összeszedtem holmiaimat, elindultam Jin hyung terme felé. Egy emeletet feljebb kellett mennem, ahol hamarosan megpillantottam az éppen ajtón kilépő legjobb barátomat egy másik fiú társaságában. Hyung-om láthatóan zavarban volt a fiú jelenlétében, arca mintha pirosabb lett volna egy árnyalattal. Nagyon örülnék, ha végre ő is találna párt magának, hiszen annyira megérdemelné. Az előző kapcsolatában csúnyán kihasználták, ami miatt elvesztette a bizalmát az emberek felé. Pár méterre álltam már csak, amikor találkozott tekintetünk, ezért sűrű bocsánatkérések után otthagyta a fiút.

-Szia Minnie!-ölelgetett meg.

-Szia Eomma! Ki volt az a fiú?-kérdeztem mindent tudóan.

-S..senki csak egy osztálytársam.-felelte kínosan mosolyogva.

-Jin hyung, az a fiú aranyosnak tűnik és még mindig ott vár téged, menj vissza hozzá!-mondtam bíztatóan.

-Biztos fiam?...nem is tudom mit mondjak neki és tudod, hogy félek.-csóválta a fejét.

-Tudom Eomma, de én szurkolok neked!-öleltem magamhoz.

-Jaj, kicsi fiam olyan aranyos vagy...de mi lesz ha ő nem a fiúkat szereti, vagy csúnyának tart?-esett kétségbe. Én mérgesen néztem rá, amin csak elmosolyodott.

-Hyung menj!-öleltem magamhoz.

-Köszönöm Kicsi, nem is tudom mit mondjak!-hatódott meg, majd egy köszönés után már futott is a fiú után, aki idő közben elindult. Derülten figyeltem távolodó alakját, majd megfordultam és elindultam lefelé. 

Az aulában nem nagyon tartózkodott senki, ezért könnyen átjutottam. A bejáratnál állva elfogott valamilyen rosszérzés, ezért félve indultam el hazafelé.
Seoul utcáin ma sem tartózkodott sok ember. A zord időjárás nem jellemző itt, de ebben az évben igen hideg tél van. Olyan mintha soha nem akarna véget érni. A hó megállíthatatlanul esik, a hőmérséklet egyre lejjebb megy és a szél is egyre erősödik. A lábam alatt ropogott a talaj, ahogy gázoltam át a havon. Ösztönösen összébb húztam magam, ahogy átfújt rajtam a hideg szél. A hófelhők sötétszürke színekben pompáznak az égen, jelezve nincs szándékuk hamar elvonulni a város felől. Azon kaptam magam, hogy a házunk előtt állok, de valami baj van. A hófehér talajon vércseppeket vettem észre, amik az ajtó felé veszik az irányt. Halálra rémült arccal indultam el én is arra. A szívem a torkomban dobogott. Mindig is féltem a vértől és az ijesztő dolgoktól, de más élőben látni. A reményeink és a legrosszabb félelmeink ritkán válnak valóra. Mikor az ajtóhoz értem, láttam hogy a kártyaérintő* be van törve, ezzel valaki bejuthatott a lakásba. A kilincsre vezettem a tekintetem, amin egy véres kéznyom volt. Nem tudtam mit tegyek. Rettegtem hogy vajon mi fog bent fogadni. Nem tudom ki lehet bent, hiszen édesanyám elutazott, de...
Ekkor tudatosult bennem hogy Kook is lehet a sebesült. Erőt véve magamon toltam befelé az ajtót, amit résnyire kinyitottam. 

 Az előszobában még több vértócsa állt. Lassan beljebb léptem és megláttam az ajtó mellett egy  fekete bőrdzsekit. Zokogni kezdtem, hiszen felismertem, hogy az bizony Jungkook-é.

-J...ji..min!-hallottam egy rekedt  hangot a nappaliból. Rohanni kezdtem a hang irányába. Jungkook a kanapén feküdt vértől átázott ruhában. Arca hófehér volt és szemeit alig bírta már nyitva tartani. Odarohantam hozzá és már a nyakában zokogtam. A pánik eluralkodott rajtam, de a pánik nagyon is hasznos lehet, ha az ember úgy érzi, tehet még valamit, pedig közben teljesen tehetetlennek is érzi magát. Nem tudom mi történhetett vele, de előkaptam a telefonom és rögtön hívni kezdtem a 119-et. Egy lakcím megkérdezése után, már felénk is tartottak.

-Jjjj...jjunggkookhh-sírtam keservesen, de ő már nem reagált. Elvesztette az eszméletét.  Hamarosan három fehér védőruhába beöltözött mentős jelent meg, egy hordággyal. Arrébb álltam az útból, míg ők ráhelyezték Kook-ot. Sietve elindultak vele kifelé az ajtón, ahová én is követtem őket, reszketve. Miután beszálltunk a járműbe, rögtön elkezdődött az intubálás és az infúzió bekötése. Nem bírtam tovább nézni, ezért inkább a sofőr mellé letelepedtem, ahol tovább sírdogáltam.

-Mi történt?-kérdezte egy kis idő után a mellettem ülő. Nem tudtam válaszolni, mert így is alig kaptam levegőt a sírástól. Inkább felhagyott a kérdésekkel és további figyelmét az útnak szentelte. Pár perc alatt elérkeztünk a kórházig, ahol rögtön tájékoztattak, hogy az intenzív osztályra fogják szállítani.

Elmondásukból kiderült, hogy Jungkook oldalát érte három lövés, ami miatt életveszélyes állapotba került. Túl sok vért vesztett, ami miatt kevés az esélye a túlélésre. Engem nagy nehezen felvittek a kijelölt osztályhoz, ahol Kook feküdt, majd magamra hagytak. 

Több órája bámultam céltalanul magam elé. Könnyes arcom, beleillik a környezetbe. Még mindig remegek a sokktól és a félelemtől.  Egyszer csak hallom, hogy nyílik az ajtó ezért rögtön odakapom a fejem, ahol egy idős férfi áll. Arcát maszk takarja, tekintete nem árul el semmit.

-Ön ssi. Jeon hozzátartozója?-kérdezte. Aprót bólintottam, de hang továbbra sem hagyta el számat.

-Túlélte a műtétet.-mondta rezzenéstelen arccal. Én újfent könnyekben törtem ki, de ezúttal az öröm miatt. Közölte velem, hogy hamarosan bemehetek hozzá, mert lassan kezd magához térni, majd sietősen távozott. Nem sokára egy ápoló lépett ki az ajtón és kedvesen beinvitált a helyiségbe. A szobába belépve, amint megláttam JeongGuk-ot az infúziók és a gépek sokaságában könnyeim újra eleredtek. Lassan odasétáltam hozzá, majd megérintettem hideg kezét. Arca megrándult érintésemre és hamarosan kinyitotta lélektükreit. Tekintete még így is elképesztően magával ragadott. 

-Kk...kook-mondtam sírós hangon, mikor is az eddig szobában ácsorgó nővér jobbnak látta, ha magunkra hagy. Én rögtön párom nyakába borultam és ott folytattam tovább könnyeim hullatását. Abban a percben nem volt szükség szavakra, hiszen mindketten éreztük a másik érzéseit. Fájdalmat, haragot, bosszút és a szeretetet amit egymás iránt táplálunk. A végzetet.

-Jimin...kérlek ne haragudj rám.-szólalt meg egy kis idő múlva Gguk. Én csak szipogtam tovább a nyakába bújva. Jelenleg nem érdekelt semmi, csak az hogy Guk életben van. Lassan kezdett lecsukódni a szemem, amit valószínűleg észrevehetett, mert hamarosan behúzott maga mellé az ágyba.

Writer.sama
*kártyaérintő
Koreában általában a lakásokhoz nem kulcsok, hanem úgynevezett keypads-ek tartoznak. Ezeket úgy kell elképzelni, mint a hotelekben lévő kis kártyákat, melyekhez tartozik egy érintőfelület. Ezekkel zárják/nyitják otthonukat, ami szerintem nagyon praktikus. Ha valamilyen kifejezés nem világos akkor nyugodtan szólj és nagyon köszönöm, hogy eljutottál idáig. Sajnálom ezt a nagy kihagyást. :(