Scarf, Orange and Ice

5. fejezet

Connor

Az utolsó előadásomon ültem, és még mindig hihetetlennek tartottam, amit mondott nekem reggel. „Keress rám nyugodtan. Tudod, hogy legyen kire maszturbálnod." És meg is akartam tenni. Annyira rá akartam keresni, hogy az egy vicc volt már. De a telefonom kampó volt, és az előadóterem másik végében volt töltőn. A profra kellett volna figyelnem, de képtelen voltam rá, mert csak azt láttam magam előtt, ahogyan a jégen mozgott. Az a magabiztosság, ami belőle árad, lehengerlő. Képtelen vagyok kiverni őt a fejemből. Hogy lehet valaki ennyire dögös? Azok a jégkék szemek, és a kipirult orcái... Halkan felsóhajtottam, megdörgöltem a szemeimet. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire vonzónak találok majd egy férfit.

Ahogyan végre vége lett az előadásnak, szinte repültem a telefonomhoz. Sorra kértem elnézést a körülöttem levőktől, akiket majdnem fellöktem, de egyszerűen csak el akartam szabadulni a tömegtől, hogy magam lehessek, és titokban csorgassam a nyálam valakire. Grayson a távolból kiszúrt, de én sikeresen elbújtam előle, így nem kellett megállnom vele beszélni. Egyszerűen már nem bírtam tovább várni, hogy rákereshessek. Vajon hazudott? Vajon csak egy jó poénnak gondolta, amibe belekapaszkodhatok?

Az egyetemnek egyik nyugisabb részébe telepedtem, az az a könyvtárba. Az egyik sarokba lepakoltam, amit teljesen eltakartak a polcok, így ha ismerős be is jött volna, nem látott volna meg azonnal. Belesüppedtem a fotelba, majd a kezembe fogva a telefonomat, bepötyögtem a nevet.

Oliver Wang – írtam sebesen, majd amint betöltött, egy halk sóhajt kiengedtem magamból. Tényleg ő az. Ösztönösen a képekre mentem, hogy meg tudjam nézni őt. Legalább tíz percig bámultam a fotókat, és nem tudtam eldönteni, hogy mit is érzek. Jó, annyit tényleg éreztem, hogy képes lennék rá már most maszturbálni. Visszaléptem a keresőbe, aztán a róla írtakra kattintottam, és olvasni kezdtem. Három éve olimpiai bajnok lett, régen párban korcsolyázott most már csak szólóban. Öt testvére van, és csak az anyjával él. Itt született, itt járt suliba.

Lejjebb görgettem. „Amióta csak élek, korcsolyázok. És korcsolyázni akarok, amíg élek."

Felvoltak sorolva a versenyei – az összes, amin valaha részt vett. Ittam magamba a szavakat, de amikor megálltam, úgy éreztem, hogy undorodom magamtól. Komolyan kémkedek utána? Ez kémkedésnek számít? Hiszen fent van a neten minden a legelső találatok között.

Beletúrtam a hajamba, aztán beharapva az alsó ajkam, kiléptem a böngészőből, és felléptem az Instagramra. Egy ideig haboztam, de beírtam a nevét a keresőbe, és legalább negyven azonos nevű profilt dobott ki. Sok volt a fanpage, de végül ráleltem az eredetire. Lejjebb görgettem, végignéztem a képeit. Nem volt annyira sok neki igazából, de szinte az összes a jégen volt. Videók voltak a próbáiról, néhány profi fotó a fellépéseiről, egy-két közös kép a testvéreivel, és azzal a lánnyal, akivel tegnap láttam. Egy normális srác volt, normális élettel. Én pedig csorgatom rá a nyálam.

Lezártam a mobilom, és – amint lenyugtattam magam - kiindultam az épületből, de a kapuban ott várt Lizzie, és Grayson is. Amint megláttak, felém intettek. – Sziasztok! – léptem eléjük. Megpusziltam a húgomat, aki azonnal a karjaim közé bújt.

- Telefonod megvan? – kérdezte Grayson, mire csak bólintottam. – És a tegnapi srác száma? – vonta fel a szemöldökét sejtelmesen.

Az nincs, de minden mása megvan.

- Nem vagytok éhesek? – kérdeztem tőlük, mire mintha csak ez kellett volna, megjelent Ian is.

- Hallom kaja a téma – vigyorodott el.

Lizzie csak a fejét rázta. – Hol hagytátok Lucast?

Ian vállat vont. – Passz. Még mindig hisztis a tegnapi miatt – felelte, és azonnal fel is emelte a kezét, mintegy védekezésképp. – Nem tudom, és nem is érdekel, hogy miért! Menjünk enni!