Egymillió fontos bébik | ✓

1.2 Működő méh kerestetik

London, New Hope termékenységi centrum, október

Miranda még életében nem látott ennél fényűzőbb kórházat, mint a New Hope termékenységi centrum. Még a mélygarázs is tiszta és frissen meszelt volt, sehol egy graffiti, megkopott szigetelés a csöveken, és a lift padlójáról enni lehetett volna.

Aztán megérkezett a márvánnyal burkolt előtérbe, ahol a karcsú oszlopok között csendesen bugyogó szökőkutak és másfél méteres szobanövények nyugtatták az egyébként felcsigázott lelkületű látogatókat, és vezették a tekintetet a széles nővérpulthoz.

Még a manchesteri klinikáról hitte, hogy puccos...

George és Lea az előtérben várták, sikkesen, mint mindig. Pedig Miranda is az egyik régi blúzát és ceruzaszoknyáját vette fel, amit még azidőtájt vásárolt Marthával, amikor Leytonnál „raboskodott".

– Nem is akartam elhinni, hogy jól látok, amikor éjszaka olvastam az üzeneted – vigyorgott George, mint a tejbetök, és ha maradt is Mirandában némi bizonytalanság, hogy vajon jól döntött-e, látva a férfi bizakodó ábrázatát, most elillant. Mindketten akarták ezt, Lea hivatalos arca árnyalatnyival oldottabbnak tűnt, azok az aggodalmas ráncok kicsit halványabbaknak, George pedig úgy táncolta körbe őket, mint egy kölyökkutya, ha gumilabdát dobnak el neki.

A pult mögötti fiatal személyzet névről ismerte már őket és biztosította a kicsit aggódó George-ot, hogy természetesen továbbította a kérését dr. O'Briennek, és nem, nem baj, hogy ilyen gyorsan akart találkozót, a doktornő természetesen a rendelkezésére áll.

Méghogy Leyton a munkamániás. Ez a doktor simán bejött dolgozni szombaton úgy, hogy a kuncsaftja reggel szólt neki. Bár Mirandának a párbeszédből úgy jött le, hogy régóta pénzelik hiába ezt a dr O'Brient. George nem kért útbaigazítást sem, tudta, hol találják meg a doktornőt.

Újabb liftbe szálltak be, amely a második emeletre repítette őket. Miranda tipikus, kórházi vizsgálókat várt, de inkább irodaépületre hasonlított a folyosó, ahová kiléptek. Végre megérkeztek a képek is, már hiányoztak Mirandának a béranya ügynökségből ismerős boldog szülő és babafotók. Hát most kapott belőlük annyit, hogy egy vércukorterheléssel felért a rengeteg negédes kép. Kisebb kínzás lehetett a mellette csendben sétáló Leának.

Miranda most először tudta zavartalanul megfigyelni a Lea-George párost természetes valójában. Ha Leyton jelen volt, George és Lea egyfajta küldetésként élték meg, hogy szekálják vagy ugrassák, de most ugye ő hiányzott... Mirandát meglepte, hogy mennyire egyértelműen George-é az irányítószerep. Ő beszélt az asszisztenssel, ő kezelte a liftet, ő vezette őket a doktornő irodájához. Miranda eddig úgy hitte, Lea sohasem engedi ki a kezéből a gyeplőt.

De lehet, csak ez a szituáció speciális.

Lea sötétvörösre rúzsozott száját összeszorította, ahogy a szeme végigsiklott a képeken, majd tüntetően inkább a fényesre polírozott parkettára szegezte a tekintetét.

– Tényleg biztos vagy benne, Miranda? Ha beszéltünk a doktornővel, már nincs visszaút – törte meg a pillanatnyi csendet George hangja, amit csak Lea halkan kopogó magassarkúja tört meg.

– Igen, mérlegeltem a dolgot, George – válaszolta enyhe bosszankodással, mert a férfi ugyanazt a hangsúlyt ütötte meg, mint amit ő tenne, ha Spike mondjuk egy piercing belövésén vacillálna.

Egyébként vacillált, Miranda ezt még nem közölte Leytonnal, Spike-nak pedig megígérte, hogy a tizenhatodik születésnapján visszatérnek rá.

– Akkor viszont nincs más hátra, mint előre – sóhajtott a férfi, majd egy hófehér ajtó előtt lefékezve kopogott a névtábla alatt.

– Á Lea, George, fáradjanak beljebb! – fogadta őket szívélyesen a doktor. Égővörös, festett hajú és körmű, negyvenes nő lehetett, és Miranda a bosszankodás árnyékát sem látta rajta, amiért a szombati ebédjébe belerondítottak. – Ön pedig a béranya, ha nem tévedek.