A detektív szerelmi gyilkosa(Befejezett)

Chapter 8

Belenézve a detektív oliva zöld szemeibe pár perc erejéig a maradék erejével odakúszva hozzá fejét ölébe rakta. A meglepődség által kitágultak szemei pár másodpercig, azonban lassan lenyugodva egy gyengéd mosoly jelent meg az arcán, miközben ujjait húzta végig hajtincsei közt.

-Ne aggódj, minden rendben lesz. Helyezett egy lágy csókot homlokára, mikor észrevette, hogy a világos rózsaszín hajú nő már mély álomba szenderült.

-Aludj jól. Suttogta fülébe és az ágyba helyezte gyengéden testét.

Vetve még pár pillantást állt volna fel és ment volna ki a szobából egyedül hagyva a nőt, mikor ő hirtelen csuklójánál megragadva rántotta vissza magához és karjait szorosan a detektív köré fonta, így már nem tudott sehova sem menni többé.

A lány szorosan karolta át a magenta vörös hajú férfit, a fejét pedig a mellkasára rakva merült még jobban álomba. Hallgatva halk szuszogását csak csendesen kuncogott rajta a detektív. Fejét aztán az övének döntve aludt el mellette.

A madarak már csicseregtek a fák ágain üldöélve, közben már a Nap is lassan felkelt és sugarai kusztak be a félárnyékos szobába, ahol voltak. Kinyitva a lány szemeit és észre véve mellettea férfit teljesen szívrohamot kapott.

Nem tudta mit csináljon hirtelen, így szabadulni próbált a férfi karjai közül, de feleslegesen volt. Feladva aztán visszarakta a fejét a párnára és a mindig álomban lévőt bámulta. Szeme tekintete a magenta vöröses hajára szegeződött, mit lassan csavargatni kezdett ujjai között.

-Ahogy látom elvagy. Válaszolta egy hang mire felnézve szemük egymáséval találkozott.

Oliva zöld szemei találkoztak a lány vöröses színű, ragyogó szemeivel. Tekintetét a kezében lévő hajra, majd újra rászegezve lökte el magát tőle és egy párnát vágott az arcába.

-Hé, ezt mégis miért kaptam? Vette el a párnát az arcától.

-Perverz. Válaszolta vörösben izzó arccal.

-Emlékesztesselek esetleg, hogy-!

-Nem, nem beszélünk arról! Vágott mondatába nyomban.

-Oh, talán ennyire elpirulsz tőle, ha szóba hozzák előtted~?

Majd mély levegőt véve fordltam el tőle félig és a plafonra bámultam élettelen szemekkel.

-Mikor láthatom őt végre, vajon megbocsált majd? Vagy ha nem is teljesen, de újra a szemeimbe tudna nézni még utoljára is, ha kell a történtek után? Jelent meg arcomon egy gyenge mosoly.

-Biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra látjátok majd egymást és nem fog okolni a történtek miatt. Ne rágodj rajta. Próbálta őt megnyugtatni.

-Bárcsak itt lehetne előttem, a lábai előtt is esedeznék, ha muszáj lenne, hogy újra visszanyerjem őt. Fordítottam könnyekkel teli arcomat felé.

-Ne vegyél mindent magadra, nem hibáztathatod magad mindenért, ami történt. Fogott meg mindkét vállamnál.

-Azonban, hogy állhatnék hozzá máshogy, Heizou?! Ragadtam meg gallárjánál.

-Bassza meg...bassza meg az egész! Miért kell milliónyi tűskének belém fúrodnia csak azért, mert nem akarlak elveszíteni?! Aznap beléd is szerettem és rájöttem, hogy nem akarnék elszakadni tőled többé! Ordítottam zokogva fejemet mellkasára nyomva.

Szemei tágra nyíltak a meglepődségtől és pír jelent meg az arcán. Szorosan magához vette és simogatni kezdte hátát. Arcán mosoly jelent meg eme szavakat hallva tőle.

-Komolyan gondolod ezeket? Tette fel a kérdést továbbra is karjaiban tartva.

Fejemet bólogatva lassan elvéve arcomat mellkasától, közelebb hajolva érintette ajkait enyémhez. A mély, de egyben gyengéd és lágy csók, csakis akár, mint bármely más alkalomnál.

Hirtelen arra kaptuk fel tekintetünk, hogy valaki kopogni kezd a bejáratnál. Felkelve az ágyból elhagyta a szobát és már ment is megnézni, hogy mégis ki lehet az.

-Ne aggódj, minjárt jövök. Mondta ezeket, mielőtt elment.

A kilicsért nyúlva és kinyitva az ajtót találta maga előtt a fehér és vöröses hajú szamurájt.

-Oh, micsoda meglepetés Kazuha! Minek köszönhetem látogatásod? Kérdezte az ajtó fárnak dölve karba tett kézzel mellkasa előtt.

-Nálad van a húgom Heizou? Kérdezte a másik férfi.

-Persze, gyere be! Nyújtotta ki kezét, mútatva neki, hogy kerüljön beljebb.

Beengedve őt és becsukva az ajtót maguk után neki dőlve nézett végig a kissé aggodóan kinézű fehér hajún.

-Aggódsz érte, nem igaz? Tette fel a kérdést, mire ezeket hallva tágra nyiltak szemei és ökölbe szorította hirtelen kezét, mire a detektív is felfigyelt.

Majd egy mély levegőt véve és azt pedig kifújva nyugodott meg és fordította tekintetét vissza a magenta vöröses hajúra.

-Egyértelműen, hisz a húgomról van szó. Még akkor is, ami aznap történt köztünk, akkor sem utálhatom vagy kerülhetem örökre. Kezdte a szamuráj.

-Mikor idejöttem Inazuma-ba körbe kérdeztem, hogy járhatott-e erre és megtudva, hogy mi történt és hol van ápolva idejöttem.

-Szóval már nem titok, értem. Sétált hozzá és tette kezeit vállaira.

-Most pihenget, de maradj itt, biztosan-! Akadt meg mikor látta, hogy a lány egy takaróval maga köré rakva sétált ki a szobából.

Tágra nyiltak szemei, mikor meglátta bátyát maga előtt annyi dő és a történtek után. Nem tudott mozogni, csak ott állt mozdulatlanul ás csak bámult rájuk.

-Kazuha...

A szamuráj lassan feléje indult, majd karjai közzé vette húgát és fejét vállára hajtotta szorosan szorongatva őt közben. Abban a röpke pillanatban újra könnyekbe lábadtak szemei és kezeit szorosan rárakva bátyára ruháját kezdte szorongatni a nagy zokogás közepette.

Kitárgyalva lassan aztán mindent a kettőjük között és elmesélve a teljes és valós történetet értette meg, hogy miért is tette mindezt. Ő csak próbált boldogan élni, de minden ellene lett és ő volt az egyedüli támaszpontja ki miatt olyan sokáig harcolt és kitartott.