Egymillió fontos bébik | ✓

1.3 Működő méh kerestetik

Manchester, Hank (Leyton régi) lakása, október

– Szia, Spike! Nocsak, új frizura?

Spike automatikusan hátratúrta a haját zavarában. Szerinte jól nézett ki, mégis idegesítette, hogy mindenki megjegyzést tett rá. Ezért se jött le az emeletről előző este, hiába bírta George-ot és hiába akarta vele már rég átbeszélni a Batman utolsó számát.

– Ja. Apa merre?

Az élettársa, Ivan, nyitott neki ajtót, egy fiatal, festő srác, talán tíz évvel lehetett idősebb Spike-nál.

– Már öltözik. Mozi lesz, ugye?

Kicsit hirtelen ötletként jött neki, de örült, hogy Hank vevő volt az apa-fia programra.

– Aham – vágta zsebre a kezét és tanácstalanul ténfergett a bejáratban.

– Gyere addig be – állt el Ivan az útból. Spike szívesebben maradt volna kívül, de bunkónak sem akart tűnni, ezért besétált.

Vagy hét évet lehúzott ebben a lakásban, de miután Hankék beköltöztek, egyre idegenebbnek érezte, és ez frusztrálta. Elvileg egy ennél sokkal kisebb és lepukkantabb albérletben éltek együtt anno a vér szerinti szülei, de arról egy halvány emléke sem maradt. Szóval... ezt a lakást tekintette az első otthonának és például bosszantotta, hogy Ivan műhelyként használta most a szobáját. Az is zavarta, hogy lecserélték a sok csillogó cuccot, amit az anyja vásárolt össze sebtében, amikor át akarták vágni az ügynökséget. Ja, elég hülyén néztek ki, de ő így nőtt fel, hogy diszkógömb színű bögréből itta a reggeli kakaóját, és még a budikefe is diszkréten csillogott. Bántotta az is, hogy a családi fotóik helyét Ivan festményei foglalták el, pedig érthető, hogy az apja nem akarta a pótléka képét nézegetni. Spike-ról így is fennmaradt néhány kép, kábé minden életévéből egy. Zömében épp egy torta mögött ült vagy kínosan vigyorgott az iskolai fotózáson.

De ez ezzel járt. Amikor az anyja és Leyton kiköltöztek a kertvárosba, a nevelőapja egy nevetséges összegért megvált ettől a lakástól, hogy Hank is végre ott hagyhassa azt a lepusztult albérletet. Spike örült, hogy végre nem kell a két húgával együtt aludnia, már az idegeire mentek, de sajnálta is a helyet. Olyan körülményes volt eljutni a belvárosba, és a legtöbb haverja a környéken lakott.

– Indulhatunk? – ütötte meg a fülét az apja hangja, úgyhogy elszakította a tekintetét a képekről és bólintott. Hank a szokásos egy-két számmal nagyobb pulóverében és kordnadrágjában jelent meg a folyosó végén, igazán költhetett volna néha ruhára is...

Ha apjának nem is tetszett a haja, nem tett megjegyzést rá, helyette kisétáltak az utcára, majd villamosra ültek.

Kezdetben Spike inkább nyűgként élte meg az apjával együtt töltött napokat, Hanknél nem sok játék volt, szóval Spike végig nyöszörgött, meg sóhajtozott, míg az apja és az anyja csupa érdektelen, felnőttes témáról beszélgettek. Inkább ment volna haza focizni Leytonnal.

Aztán ahogy teltek az évek, egyre jobban megkedvelte ezeket az alkalmakat. Talán azért, mert Hanket nem vette körbe két lelőhetetlenül zsibongó testvér, vagy csak nem érezte szükségesnek, hogy folyton valamivel csesztesse (Miranda), vagy valami elfoglaltságot találjon ki neki (Leyton). Ráadásul Hanknek egészen elképesztő videójáték gyűjteménye volt és engedte is Spike-ot játszani velük, csak szigorúan be kellett tartaniuk a korhatár besorolást..., amíg be nem töltötte a tizennégyet.

– Végeztél már a bossal? – kérdezte apját, miközben már a villamoson zötykölődtek.

– Nem, és majdnem biztos vagyok benne, hogy bugos...