A Hajnal Birodalma

2. fejezet

Átvonultam a nagycsarnokon, mint két órával ezelőtt.

— Dafina! — Alphonse herceg jött velem szemben. Enyhén göndör barna haja néhány tincse a szemébe hullt. Még nem öltözött át a mise óta, ugyanazt a ruhát viselte, de legalább a koronája nem volt a fején. — Anyámhoz mész?

— Igen. Mi járatban?

— A könyvtárból jövök. — Végigmért. — Nagyon csinos vagy.

— Köszönöm.

Cselédek sürögtek-forogtak körülöttünk a bál előkészületeinek hevében.

— Elkísérnélek, de még át kell öltöznöm — szabadkozott, majd mosolyogva meghajolt. Néztem, ahogy távozik.

— Ne késs el! — kiáltottam utána, majd folytattam utam a királyné lakrésze felé. Átvágtam a nagycsarnokon a folyosóhoz és bekanyarodtam. Lépteim nyomán koppant a fényesre suvickolt padló. Őrök álltak sorfalat, az ajtó előtt pedig a királyné komornyika méltóságteljesen meghajolt. Bajusza már őszült, de a haja ugyanolyan ébenfeketében csillogott, mint amikor kislányként ide kerültem.

— Üdvözlöm, hercegnő. Örülök, hogy jó egészségnek örvend.

— Köszönöm, Monsieur Grignard. - mosolyogtam. — Bejelentene?

— Természetesen. Egy fél pillanatot kérek. — ezzel a hatalmas ajtó kinyílt, a férfi pedig eltűnt a szemem elől, hogy aztán megjelenjen újra.

— Kérem, jöjjön — intett beljebb az ajtóból. — A királyné már várja.

— Köszönöm. Mondja csak, hogy vannak az unokái?

Az arca felderült a kérdésem hallatán.

— Ó, remekül, köszönjük, mademoiselle. A legkisebb is már négy éves — felelte büszkén.

Átvágtunk a társalgón. Az őrök kinyitották a dolgozószoba ajtaját.

— Kívánok minden jót a családjának. Legyenek egészségesek és boldogok — mosolyodtam el.

Monsieur Grignard elérzékenyülve nézett rám.

— Lekötelez, fenség. Olyan kár, hogy elmegy...

Válaszul csak elmosolyodtam, ő pedig némán bekísért. A nagynéném az íróasztala előtt ült egy levelet olvasva, de érkezésemre máris félretette. Mosoly derengett az arcán. Már átöltözött az ebédhez — csak rám várt.

Meghajoltam, a komornyik pedig távozott. Az ajtó becsukódott mögötte.

— Dafina drágám. Nagyon csinos vagy.

— Köszönöm, néném.

— Foglalj helyet. Victoire, hoznál nekünk egy kis teát a hercegnő kedvenc süteményével?

A sarokban álldigáló szobalány meghajolt.

— Máris, felség.

Helyet foglaltam a széken. A nagynéném pár percig csak nézett engem. Vajon kit látott, ha rám nézett? A húgát? A húgát, akit orvul meggyilkoltak?

Végül megszólalt. A hangjába fájdalom vegyült, olyané, amit nem lehet semmissé tenni.

— Emlékszem arra a tíz évvel ezelőtti napra, amikor a hintód megállt a lépcsőnk előtt. Kislány voltál, megtört, elveszett....

— Néném... — suttogtam.

Ó, az én drága, mindig gyakorlatias nagynéném. A király jobbkeze, okos, elbűvölő nagynéném.