A Hajnal Birodalma

4. fejezet

Az orvos egy meghajlás kíséretében távozott. Az ápolónő szemügyre vette a fűzők okozta horzsolásokat a testemen. Néhány már majdnem elmúlt, de akadtak újak is. Jegyzetelt valamit a füzetébe, majd egy fióknyi tégelyhez fordult. Pár percig óvatos mozdulattal kotorászott benne, majd végül egy kis cetli kíséretében felém lépett. Eközben Mi-na visszaadta rám a ruhámat, amiben jöttem.

— Ezt a sebeire, hercegnő — adta át meghajolva, amit Mi-na átvett. — A papírjait átadom az orvosnak, aki majd Choi asszonnyal meghozza a döntést.

A szívem heves dobogásba kezdett.

— Köszönöm. Van még valami?

— Nem, hercegnő. Végeztünk.

Bólintottam. Az ajtót elhúzták előttem, én pedig kiléptem a folyosóra.

— Na? — pattant fel Myra a kis párnájáról, amint meglátott.

Megráztam a fejem.

— Nem tudok semmit. Kaptam krémet a horzsolásaimra, de ennyi.

Felsóhajtott.

— Még ketten vannak hátra.

Az elkövetkezendő negyven percben fel-alá mászkáltam, minden egyes rezdülésre a hang irányába kapva a fejem. Myra tekintete ide-oda ugrott az arcokat fürkészve.

A percek hosszú óráknak tűntek, a könyv sem kötött le. A szemem előtt lebegett a családom képe, Germaine és Antoninette arca. Szinte hallottam a francia udvar zsibongását a fülemben, a pazar bálok keringőinek dalát. Éreztem a szobalányom édeskés parfümjének bódító illatát.

Az egyik lány sírva fakadt.

— Engem biztosan elküldenek — szipogta. — Akkor aztán mit mondok az én drága mamámnak? Hogy nézzek a papuska szemébe? Én vagyok a család szégyene — ezek után egy idegen nyelven folytatta, és az arckifejezését tekintve az őt vigasztaló nemes kisasszony sem értette a szavait, de minden tőle telhetőt megtett, hogy megnyugtassa.

Végül leültem, mert egy hercegnőnek mégsem illendő, hogy fel-alá mászkáljon. Kinyitottam a könyvet, majd elkezdtem olvasni, habár tudtam, hogy azokat az oldalakat újra kell kezdenem később, de egyelőre igyekeztem elterelni a figyelmemet. A szemeim látták a sorokat, értelmezték, de az értelmük valahogy mégis átfolyt az elmémen, mint a víz a vasrácson.

Újra nyílt az ajtó, és kilépett az ajtón az utolsó lány, de őt nem követte senki. Arcán zavartság és megalázottság tükrőződött — akárcsak nekünk, többieknek. A felmérés megalázó volt. Ő angol származású volt, látszott a tartásán, a vonásain. Vajon az udvarban nevelkedett?

— Tiffany — suttogta az egyik lány, mire odakapta a fejét. Aprót biccentett és leült. Halk diskurálásba kezdtek. A másik lány az orosz cár unokahúga volt, de — mint az megbizonyosodott az utóbbi hetekben — jól beszélte az angolt. Ők ketten jók barátnők is lettek, közelebb is álltak egymáshoz, mint én és Myra.

Myra szintén az Angol Egyesült Királyságból érkezett. Londonban nevelkedett, a családi kúriájukban, de a palotától távol. Ízig vérig nemes kisasszony volt, kifinomult, elegáns.

Lapoztam a könyvben és végigsmítottam a lapokat, amikor újból nyílt azt ajtó. Az udvari orvos, és Choi asszony léptek ki rajta. Mindannyian feszülten néztük a párost.

— Elnézést kérek a várakozásért. — Choi asszony fejet hajtott. — Eltartott egy ideig, de a döntést meghoztuk. Kérem a kisasszonyokat, hogy akinek a nevét mondom, távozzon.

A légkör feszült lett. Az egyik alacsonyabb rendű udvarhölgy átnyújtott neki egy tekercset, ő pedig átvette és kihajtotta, majd elkezdte olvasni: