A Hajnal Birodalma

3. fejezet

Reggelre a szemem alatt karikák jelentek meg az éjszakai forgolódások eredményeként. Germaine rosszallóan csóválta a fejét a fésülködőasztalom előtt, majd gyakorlott mozdulatokkal eltüntette őket. Rám adta a ruhámat, a következő pillanatban pedig már a hintóm előtt álltam. Halványan rémlett, hogy az udvar egy része kisereglett a lépcső aljába, viszont nem emlékeztem, hogyan kerültem én ki a szobámból. A gombóc a torkomban egyre csak növekedett. A csomagjaimat már korábban kihordták az inasok, a kísérőim csak kézipoggyászt tartottak a kezükben.

Visszapillantottam a palotára. Az otthonomra.

— Kérem, bocsásson meg, de ideje lenne indulnunk, felség — lépett közelebb a kocsis.  — Nem maradhatunk tovább, mert lekéssük a hajót.

— Rendben, csak egy pillanatot kérek még. — A családom felé fordultam. Nem akartam búcsúzkodni, de egyetlen pillantást még vetettem rájuk a lépcső irányába. Intettem egyet. A nagynéném biztatóan rám mosolygott, a király, aki apám helyett apám volt, szeretetteljesen bólintott. Prune egy zsebkendővel a könnyeit szárítgatta, míg a férje vigasztalón átkarolta. Alphonse herceg intett egyet.

— Indulhatunk — mondtam és megfordultam.

A kocsis felsegített, engem követett Antoinette, majd Germaine. Hat lovas katona kísért minket, a legjobbak a Gárdából.

A kocsis megcsattintotta az ostorát, mi pedig elindultunk. A kapuk nyikorogva kitárultak. Pár perccel később már az utcán hallatszott a lovak patáinak dobogása. Az emberek sorfalat álltak a járdákon, gazdag a  szegénnyel vegyülve.

— Akarja, hogy behúzzam a függönyöket? — törte meg a csendet Germaine. Az aggódása megmosolyogtatott.

— Nem, hagyd csak. Talán most látom a várost utoljára.

— Nem értem, miért nem mehetünk veled — sóhajtotta Antoinette.

— Joseon modern ugyan, de továbbra is hagyománytisztelő. A palota sokban hasonlít a régihez. Semmi érintés. Magázás. Távolságtartás. Csupa-csupa udvari szokás.

— Konzervatívak — jelentette ki Germaine.

— Talán.

A kocsi zökkent egyet, valamelyik ló pedig felnyerített.  Az emberek kiáltoztak.

— Vajon mennyi időbe telik, mire kiválasztják a feleséget? — kérdezte Antoinette.

— Már érkezésünkkor leszűkítik a kört.  Érintetlennek kell lennünk. A továbbiak... Attól függ minden, hogy a jelöltek hogy teljesítenek — feleltem. — De egy hónapnál nem lehet több.

Germaine elgondolkodva meredt ki az ablakon, és Antoinette is inkább hallgatott. A szemem a tömeget pásztázta, mígnem megakadt egy valakin. A tekintetünk összekapcsolódott, miközben önkéntelenül is felém mozdult, átvágva a sokaságon. A mozgása olyan ismerős volt nekem, a gyerekkort és a napfényt juttatta az eszembe. Hallottam a gyermeki kacagást — néha még emlékeztem rá. A zöld szempár rabul ejtett.

„Nina” — tátogta a nevemet, amit valószínűleg soha többet nem hallok. Az ablaknak nyomtam a kezem, tudomásul véve a búcsút, aztán a kocsi továbbhaladt, őt meg elnyelte a tömgg áradata.

Kísérőim nem néztek rám, inkább egymás felé fodulva beszélték meg a legfrissebb pletykákat. Nem is figyeltem rájuk, helyette kinyitottam a félbehagyott regényemet, de nem igazán kötötte le a figyelmemet. Órák óta haladtam vagy húsz oldalt, majd inkább frusztráltan becsaptam.

— Mademoiselle, akarja, hogy megálljunk? — törte meg a csendet Germaine.

— Nem — ráztam meg a fejem automatikusan.