A Hajnal Birodalma

1. fejezet

A fűző kissé szorított, ahogy ültem a padban, és hallgattam Pamé Főpapnő énekét a Saint Cerise bazilikában. A dallam, mint mindig, most is magával ragadott, a hangom elveszett a megannyi hangszín között. A papnő égnek emelt egy füstölgő tálat és elmormolta a szokásos misezárási szöveget. Az ének elhalt, az emberek mozgolódni kezdtek.

A királyi család felállt, így velük együtt én is. A királyné a király oldalán indult meg a mellékajtó felé, amit a dinasztia tagjainak tartottak fenn, őket követte Alphonse és Prune. Mögöttem csukódott be az ajtó. Az inas követett minket.

— A Főpapnő igazán lelkiismeretes — csacsogta Prune, terebéjes babakék ruhája szétterült körülötte, eltakarva domborodó hasát. A férje szeretetteljesen rámosolygott.

Egyetértettem vele. Az utolsó ének még a fülemben csengett, ahogy halkan dúdolva végigsétáltam a díszes folyosón és kiléptem az ajtón. A bazilika előtt három zárt hintó várt ránk. Az első a királyi páré volt, a legdíszesebb, aranyozott, előtte gyönyörű fehér lovakkal. A bakon ülő inas már nyitotta az ajtót, és a kezét nyújtotta a nagynénémnek, aki hátrafordult.

— Dafina, ne felejts el ebéd előtt benézni hozzám — emlékeztetett. Gyönyörű nő volt, sötét haja bonyolult fonatokba rendeződött a korona alatt. Kivágott zöld ruhát viselt, nyakában az egyik királyi ékszerrel. Hasonlított az anyámra, így a látványa néha még fájdalmasan belém hasított. Ezúttal is éreztem a tompa érzést. Elnyomtam a feltörni készülő emlékeket, és boldogságot erőltettem magamra gyász helyett.

— Nem fogok — nyugtattam meg, majd hagytam, hogy az inas felsegítsen a második hintóba. Gyönyörű volt, kecses díszítéssel. Az ülés kényelmes volt, az ablakot a szolgálók fényesre suvickolták.

Elrendeztem magam körül a szoknyámat, és a bazilikából távozó embereket figyeltem. A fiatal lányok édesanyjukat követve, vagy egymásba karolva indultak meg az utcákon hazafele, a fiatalemberek pedig csoportosulva megálltak néhány szóra. A nemesurak jókedéllyel élvezték egymás társaságát — látszólag legalábbis —, feleségeik megbeszélték az aktuális botrányokat. A kisgyerekek a hintók oldalán sorakoztak fel csillogó szemekkel, már amennyire a lovas őrség ezt lehetővé tette. Integettem nekik, mire egyszerre sikítottak fel és kezdtek el kacagni.

Patadobogás hallatszott, ahogy megindult a királyi pár hintója, majd az enyém, és végül a trónörökösé is. A nép hozzászokott a királyi család tagjainak látványához, még ha ez a hintót jelentette is, de az emberek mindig megéljeneztek minket, bár igyekeztünk nem sűrűn elhagyni a palotát.

Végigvunultunk az utcákon a királyi palota felé, a Királyi Gárda kíséretében. A Saint Cerice bazilika nem épült messze a Tuileriák Palotájától, így meg sem lepődtem, amikor már az udvaron kocsikáztunk, a lépcsőn a minket váró személyzettel. Pár pillanattal később nyílt az ajtó, én pedig elfogadva Benjamin segítő kezét, kiszálltam.

— Köszönöm.

— Felség — hajolt meg tisztelettudóan.

Elléptem mellette, és a bejárat felé vettem az irányt. A szoknyámat kissé megemelve fellépdeltem a lépcsőn.

— Hercegnő — pukedlizett a szobalányom. — Örülök, hogy újra láthatom a mademoiselle-t.

— Köszönöm, Germaine. Mehetünk? Még át kell öltöznöm ebéd előtt, hogy meglátogassam a királynét.

— Természetesen, felség — bólintott az asszony. Fiatal nő volt, amikor kislányként a palotába kerültem, de nem sokat változott. Ugyanolyan gyönyörű volt, szőke, kontyba tűzött haja csillogott, zöld szeme értelmet sugárzott. A fekete-fehér egyenruhája előnyösebben állt rajta, mint bárkinek is a személyzetből. Sosem értettem, miért nem ment férjhez, de úgy tűnt, elégedett azzal, hogy mellettem tölti minden idejét.