Viselkedj! (Larry Stylinson)

9.

Megint az az ismerős érzés fogott el. Mázsás súly van a szememen, kicsit szédülök és fáj a fejem. Úgy döntöttem most nem küzdök azzal, hogy kinyissam a szemem inkább visszaalszok.

Szerintem pár órát aludhattam mikor zörgést hallottam az ajtó irányából, majd hirtelen kivágódott az ajtó.

-Tudom, hogy fent vagy Louis. Nem kell megjátszanod. Ha nem adsz okot, nem bántalak.-jött be Harry. De nem bírtam rávenni magam, hogy kinyissam a szemem. Minél kisebbre próbáltam összehúzni magam, szemeimet egyre jobban szorítottam. 

-Louis.-szólt erőteljesebben. Nem mertem tovább ellenkezni így kinyitottam a szemem és félelemmel teli íriszeim találkoztak a zöldekkel. A szobában megfagyott a levegő ahogy egymást bámultuk. Harry megköszörülte a torkát ezzel megszakítva a szemkontaktust.

-Hoztam enni. Mire visszajövök legyen üres a tányér.-parancsolt rám majd becsapva az ajtót elment. Pár percig csak néztem az ételt ami előttem volt. Nem bírtam rávenni magam, hogy egyek belőle. Mi van ha megint tesz bele valamit. Így csak ott hagytam ahová letette majd visszadöltem az ágyba és csak néztem ki a fejemből. Nem elég, hogy elveszítettem egyetlen szerető szülőmet még Harry is itt van. Észre se vettem, hogy szememből megindultak a könnyek. A következő amit hallok, hogy nyitódik az ajtó. De nem történik semmi. Szemeimet szorosan összezárva tartom, a könnyek megállíthatatlanul folynak le arcomról. Az ágy mellett besüped és egy kéz kezdi el simogatni a hajam.

-Louis.-suttogta. Én könnyes szemmel nézek fel az illetőre aki szólított. Harry. Hajammal játszadozott miközben íriszeimet fürkészte.

-Miért nem ettél?-kérdezte még mindig hajammal játszva. Nem válaszolva fordultam a másik oldalamra vagyis csak fordultam volna, ha két erős kéz ott nem tart. 

-Harry, kérlek hagyj magamra.-kérleltem elcsukló hangon. Nem akarom, hogy most itt legyen. Egyszerűen nem értem Harryt. Úgy hozta be a kajámat mintha egy rab lennék semmi érzelem, rideg volt és kiszámíthatatlan. Most pedig megint előjött a törődő és kedves éne. 

-Most elengedem a fülem mellett, hogy Harrynek szólítottál, ha elmondod mi a baj.-törölt le egy éppen lefolyó könnycseppet. Viszont nekem szándékomba se állt megszólalni, egyre jobban gömbölyödtem össze már remegtem is. Most bármit megtennék, hogy anyu karjai között legyek és ne itt. Annyira hiányzik, ha nem lett volna az a baleset most nem lennék itt, otthon lehetnék, vele. Nem mentem volna el az X-factorba, nem ismertem volna meg Harryt. Minden rendben lenne, ha az a részeg sofőr nem ment volna ki az útra. Az emlékek ismét átveszik testem felet az irányítást. Egyre több borzalom készül felszínre törni.

-Aranyom, hé. Nézz rám.-hallottam Harry hangját ahogy próbált visszarángatni, de én egyre mélyebbre és mélyebbre kerültem. Harry hirtelen magához ölelt, cirógatta a hátam. 

-Picúr, lélegezz velem, gyerünk be...ki...be...ki.-próbálkozott tovább. Hangja egyre távolibb és halkabb volt. És ismét megtörtént, elragadott a sötétség. 

Hirtelen pattantak ki a szemeim és ültem fel az ágyba amitől rögtön megszédültem és visszadöltem az ágyba.

-Lassan Picúr.-mondta Harry aki éppen vizes borogatást próbált a homlokomra tenni. Az elmém még mindig ködös. Kérdőn nézek Harryre aki csak egy kedves mosolyt küld felém.

-Mi történt?-kérdezem alig hallhatóan.

-Miután behoztam a reggelid, hallottam, hogy elkezdtél sírni ezért jöttem megnézni, hogy mi történt, megint pánik rohamod lett. Próbáltam segíteni, de már késő volt.-mondta.

-Mi történt miután kimentem, Aranyom?-kérdezte. Mire én elfordítottam a fejem jelezve, hogy nem szeretnék beszélni róla. Harry azonba visszafordította maga felé a fejem és választ várt.