NOVELLÁK [Ziccerek és életek]

Cora és Josh •Szeretni és szeretve lenni•

Azt gondoltam, újabb unalmas meccs lesz, ahol a jég melletti orvosi padon ülve, lehunyt szemmel fogok horkolni a mentős fiúk nagy örömére. Három réteg ruhát magamra aggatva, egy hot-dogot csámcsogva néztem, a Detroit Red Wings bemelegítését.

A mellettem lévő Ázsiából származó mentőápoló didergett. Először kinevettem volna, mondván, ennyire nincsen hideg, de aztán emlékeztettem magam, hogy a három réteg pulcsi közül az egyiket tőle kaptam, mert néhány perccel ezelőtt még én dideregtem, nem ő.

Átkoztam az akkor még a professzoromnak hívott Stevent. Ő osztotta be, ki, hova menjen a mentőtisztekkel. Volt ez a hokimeccs, egy amerikai focimeccs, meg egy éjszakai megfigyelő túra Detroit nyomornegyedében. Az utóbbi kettő sem kecsegtetett volna boldog pillanatokkal, hiszen egy focimeccsen esélyes, hogy valakinek a feje repül le, amilyen brutálisan játszanak, egy túra Detroit negyedében pedig a gyomromat is megtornáztatta volna, s finom, megemésztett étellel szolgálhattam volna az este a csatornákból előbújt kövér rágcsálóknak. Szóval a hokimeccs volt a tökéletes opció, bármennyire is ódzkodtam a hidegtől. Meg az egész hokicsapattól. Összekötöttem azt néhai apámmal, aki akkor már egy éve szimatolta az ibolyák gyökereit, lelkét pedig a pokol legmélyebb pontján kacagva kínozták az entitások.

Elkezdődött a meccs. A pályán forró hangulat uralkodott, a Torontóval játszott a Wings. Minden alkalommal, mikor a harmincötös mezszámban játszó Josh Brownhoz került a korong, a tömeg felmorajlott, éltették, mintha maga Jézus testesült volna meg benne.

Mint utóbb kiderült, Jézus helyett Lucifer ragadta el a testét.

A lányok sikoltoztak a lelátókon, a mellüket kitéve egy rongyos textilből akarták magukhoz édesgetni.

Vágtam egy grimaszt.

A padon nyugvó könyvemért nyúltam, mielőtt olvasni kezdtem, dobtam egy üzenetet Anjának.

Még ekkor is nála laktam. Másik lakásban ugyan, ahol kényelmesen elfértünk egymás mellett, ő az egyik szobában, én a másikban. Fél éve szakítottunk, de néha-néha, ha úgy alakult, nem idegenkedünk egymás testétől. Már nem szerelem volt, csupán szerettük a másik testét. Szerettük egymást, megadtunk a másiknak mindent, de ez a lángolás idővel kezdett kialudni. Rá kellett jönnünk, ha megpróbáljuk megmenteni a kapcsolatunkat, abból veszekedések lennének, és csúnyán megromlana a kapcsolatunk. Egyikünk sem akarta ezt.

Néha az a legjobb, ha elengedjük, ami nem menthető. Hagynunk kell szabadon szállni, ezzel elérje a célpontját. Ő és én a vég volt. Ám valaminek a kezdete is. A végállomás, mely egyben a kiindulópont, ahonnan egy újabb szerelem elkezdődhet egy másik személlyel. Ő és én más utakon folytattuk, de örök barátságot kötöttünk. Szomorúan bár, de egy új fejezethez lapoztunk, hogy elkezdhessünk egy újabbat, amiben egymás életében már nem úgy kapunk szerepet, mint azt szerelmünk idején. Még mindig rettenetesen fájt. Nem tudtam, hogyan fogok megbirkózni a hiányával.

Arra eszméltem, hogy a mentőápolók felugranak a padról, engem elfelejtettek tájékoztatni, hogy éppen nagy erővel csapódik be egy Detroit játékos egyenesen a palánkra. Mivel csak a nézőteret választotta el a plexi a játéktértől; a padokat, ahol a játékosok, illetve a mentős stáb ült, azt nem, ezért a játékos lendületének köszönhetően átesett az alacsony palánkon. Egyenesen a lábaim elé. Korcsolyája súrolta a vállamat, szerencsére a dupla adag ruha megmentett egy csúnya vágástól. Ami ezek után következett, pár másodpercet ölelt fel, nekem mégis az egész életemre rányomta a bélyeget.

Véres bélyeget.

Nagyot ugrott a szívem, mert mozdulatlanul feküdt a talajon. Leguggoltam elé, mellkasán ékeskedő harmincötös mezszámról könnyedén beazonosítottam.