NOVELLÁK [Ziccerek és életek]

Cora és Declan •Hozzám tartozol•

Életemben nem gondoltam, hogy meg leszek kergetve a kórház folyósóján, mert egy őrült rajongó úgy gondolta, neki kellene Declannel lennie, és nem nekem. Mindezt karácsony reggelén! Hülye picsa! Ráadásul meg is tépett, és most csomóban szedem ki a hajszálakat a még éppen maradt hajtincseim közül. Tuti, Sue Carter rokona.

A másik kezemmel erőteljesen szorítom az oldalamhoz a kezem, mert beszorult a levegő. Hányinger kerülget, miközben a kórház folyósóján elhomályosult tekintettel keresem Anját.

Egy kereszteződésben találkozunk össze.

– Tyű, csajszi! – füttyent. – Tényleg meg lettél tépve. – A kezét felemelve lelapogatja a szénaboglyaként összeállt hajamat.

– Hallgass el – pisszegem. – Ne tudja az egész kórház.

– Már késő, mindenki erről beszél – neveti. – Remélem, nem hagytad magad.

– Két év bántalmazás után rájöttem, hogy a pofonok elől jobb menekülni, és nem várni, hogy reménykedjek, soha többet nem fog megtörténni. Így hát futottam... A hülye hajamat viszont sikerült elkapnia – dörzsölöm a fejbőröm. – Kellett nekem megnöveszteni.

Érdekes. Gyakorlatilag most bántottak, megkergettek, kitépték a hajam. Mégsem visel meg. Szoknom kell ez a felemelő érzést. Nem kötök össze még ilyen szokatlan dolgokat sem a bántalmazással. A pszichológus, a csoportterápia nagyban segített benne.

– Szexi vagy szőke hajjal – ismeri el vigyorogva.

– Mér' eddig nem voltam az!? – teszem morcosan a csípőmre a kezem.

– Ó, dehogynem! Mindenhogy szexi vagy.

– Mi van, dugni akarsz? – emelem magasra a jobb szemöldököm.

– Ha benne vagy egy hármasban Ollie-val, simán! – Már a hasát fogja a nevetéstől.

– Na, tudja meg Dec – csóválom a fejem. – Elveszed a párját meg még a húgát is, ejnye, szemtelen vagy!

– Ezt nevezik falánkságnak. Kiskoromban nem jutottam ételhez, hát, most falom Ollie-t, meg ha szeretnéd, téged is.

Könnyedén felnevetek. Jóllehet, hogy ez a beszélgetés kívülállóknak úgy tűnhet, több van köztünk barátságnál, de az igazság az, hogy Anja még Declannel is így beszél. Csak hülyül, nyilvánvalóan imádja Ollie-t, és sosem cserélné őt el másra. Felszabadultabb lett Ollie mellett, végre megtalálta önmagát.

– Mindjárt nyakon csaplak! – fenyítem meg. Abban a pillanatban, hogy kimondom, a gyomrom hullámvasútra kerül.

Kimeresztett szemmel keresek egy mosdót, egy látogatóit meg is találok, és gyorsan beugrok, egyenesen a vécé elé zuhanok. Éppen időben. Nemhogy az ebédemet, hanem szerintem a tegnapi reggelimet is kiadom magamból.

Francba.

Nem vagyok jól.

Annyi erőm van, hogy lehúzom a vécét, lehajtom az ülőkét, hogy meg tudjam támasztani a homlokomat rajta. Elgyengülten törlöm meg a szám.

Meleg van. Ennyire nem szokott melegem lenni. Leveszem az orvosi köpenyemet, és hátam mögé ejtem.

Elszámolok háromig, de a hányinger nem akar szűnni, a szagok is irritálnak. Szokott ilyen lenni, de közel sem ennyire intenzíven. Azt hiszem, ez annak a jele, hogy stresszelek. Nem szabadna stresszelnem, az nem tesz jót. Szabadságot kell kérnem Steventől, az utóbbi három hónapban sok súlyos esetem volt. Egy ember életét nem tudtam megmenteni, október tájékán lehetett, azóta vannak ilyen – de kicsit enyhébb – tünetegyütteseim. Lehetséges, hogy ilyen tünetekkel járna egy orvos PTSD-je? Hm. Majd felkeresem a pszichológusom. Igaz, már fél éve nem beszéltünk, de biztos újra segít egy régi páciensén.