Utcagyerek

Új terv

- Ki vagy te és mit keresel itt?

Tudod, van az az pillanat, amikor a tested és az elméd egyaránt cserben hagy. Amikor az a megmagyarázhatatlan rossz érzés kerít hatalmába, amely nem enged és szorosan gúzsba köt. A tested nem engedelmeskedik, mozdulni sem tudsz. Még azt sem érted, hogy a lábaid miként képesek megtartani. Lélegezni is csak azért lélegzel még, mert az egy önkéntelen reflex. A füled zúg és a látásod elhomályosodik.

Majd a következő pillanatban ténylegesen felfogod, mi történik körülötted, a világ őrülten hangossá válik, a pulzusod a másodperc tört része alatt megelmekedik, a levegő benn reked vagy pont, hogy, gyorsabban kapkodsz utána és pánikszerűen próbálsz rájönni a megoldásra. Testedbe visszatér az élet, de őszintén, mi hasznod van belőle, amikor nem találsz megoldást, és érzed, hogy elönt a jeges félelem? Csupán másodperceid vannak, hogy rájöjj, hogyan mássz ki a slamasztikából. És csak reménykedni tudsz, hogy valaki kisegít, mert lehet, hogy egyedül ez nagyon nem fog menni.

Naruto és Konohamaru pont így érezték magukat, amikor ez a mondat elhangzott. Melyet sajnos egy túlontúl jól ismert kattanás kísért: egy pisztoly biztosítékának kattanása. Egy Uchiha birtokon vannak, ha lenne kutya, valószínűleg annak is lenne saját fegyvere. Na jó, azért túlzásokba ne essünk: korától és méretétől függően biztosan be lenne idomítva a leghalálosabb támadásokra és az ellenfél ártalmatlanítására.

Az elmúlt néhány percben Narutót elég sokféle érzelem járta át. Hallotta, hogy odakint valaki ólálkodik. Csak reménykedni tudott benne, hogy nem az Akatsukitól valaki. Hanem mondjuk egy kutya vagy macska. Aztán amikor megnyikordult az ablaka melletti létra, óvatosan kilesett üvegen. Konkrétan kiverte a hideg, amikor felismerte a lefelé mászó alakot. Átkozta saját magát, az Uchihákat, Kakuzut, az egész Akatsukit és Konohamarut is, amiért ő van itt. Jó a srác, ez nem vitatható el tőle, de más az éles helyzet és a szimuláció. Naruto pedig pontosan tudta, hogy Konohamarunak ez az első éles helyezete. Aggódva követte végig, ahogy lelép a hóra, majd visszanéz az ablakára. Már épp kezdett megnyugodni, amikor rájött, hogy menni készül. Reggel megkeresi és visszaküldi oda, ahova jött. A többieket, akik elengedték, netalán esetleg éppen bátorították, azokat pedig egy teljesen más helyre küldi el... Aztán jött a kérdés és a kattanás. Mégis hogyan segítsen a fiatalabbnak az emeletről, úgy, hogy minden lépését figyelik?

Konohamaru úgy gondolta, hogy felkészülten jött az udvarra, hiszen mindenre volt egy terve, kifogása vagy éppen magyarázata. Naruto-nii alaposan felkészítette őt az évek során, számos helyzetre tudja a megoldást, és ki is tudja azokból vágni magát. Legalábbis elméletileg.

Gyakorlatilag mondhatjuk, hogy összeszarta magát a félelemtől. Remegő térdekkel, terv nélkül fordul afelé, aki lefülelte. Mégis mi a jó francot fog ezután csinálni?!

- Én... izé... - kezd el hebegni, miközben felemeli két kezét, jelezve, hogy fegyvertelen.

- Ne kelljen még egyszer megkérdezni - hallatszik egy újabb hang kicsit oldalról. Konohamaru ijedten kapja oda a fejét. Hol van ilyenkor a leleményessége?

Naruto döbbenten néz a két sötét alakra. Ez így akár jól is elsűlhet. Sarkon fordul és olyan gyorsan szalad, amennyire csak tud.

- Konohamaru! - vágódik ki az ajtó és egy rémült hang hallatszik. Mindhárman oda kapják a fejüket.

- Naruto? - kérdezi a két fivér meglepetten.

- Naruto nii-chan! - kiált fel örömében az említett.

- Naruto nii-chan? - ismétli Sasuke meglepetten. - Ti ismeritek egymást? - néz hol a szőkére, hol a másikra.

- Igen - bólint határozottan Naruto és odaszalad Konohamaruhoz és megöleli. - Ahogy én is, úgy ő is az utcán él. Egészen kicsi volt, amikor rá találtam és vigyáztam rá - öleli még erősebben. - Sasuke, Itachi, kérlek, ne bántsátok őt! Biztosan csak engem keresett - néz rájuk könyörgően. Hangjából csak úgy süt az elesettség és a félelem. Még Konohamaru is megsajnálta magukat egy pillanatra.