Utcagyerek

Fényes jövő

A világ szürke színben játszik, az eső csepereg. Az időjárás tükrözi a jelenlévők lelkiállapotát.

Kivéve egy valakiét. Ha az övét tükrözné, akkor az összes képmutató szemétládát egyenként érné villámcsapás és elevenen égne el.

Legszívesebben üvöltene. Olykor meg is teszi. Ilyenkor bátyja fogja le és tartja meg. Csak ő maradt neki. Senki más. Legalábbis olyan, akiben egy kicsit is megbízik. Mindenki más elárulta és cserben hagyta. Elítélik. Ahogy Őt is. A kedvesét, a szerelmét, a társát, azt, aki a legfontosabb volt a számára, akiért mindent képes lett volna feladni. Aki őérte meg is tette.

És most itt fekszik egy díszes faládában, melyet szegecsekkel zártak le. Nem hagyják, hogy még egyszer utoljára láthassa és elbúcsúzzon tőle. Soha nem hagyták. Akkor sem. Akkor is azonnal elvitték tőle. Elvonszolták és nem engedték vissza hozzá. Nem hagyták, hogy segítsen rajta. Senki nem is tette. Így elvesztette őt. Elvették tőle.

Szívét kegyetlen fájdalom tépdesi, mely már-már fizikai fájdalmat okoz neki. Mellkasán olyan súly van, mely nem engedi levegőhöz. Fulldoklik a mérhetelen súly alatt. Azt hitte, már nem tud sírni. Hogy a napokban már elfogyott az összes könnye. De nem, ahogy meglátta, hogy a koporsót felemelik és elkezdik leengedni az ásott lyukba, újult erővel indultak útjuknak a könnyei. Egész testében remeg. Úgy érzi, ha nem adja ki bánatát, beleőrül. De már nincs ereje. Már nem tudja magát tartani. Ha Itachi nem lenne mellette és nem tartaná szorosan, már rég összesett volna. Valami féle nyugtatót is kapott reggel, hogy jobban viselje. De nem ért semmit. Pár perce ismét érezte az ismerős szúrást a felkarjában. Oda se nézett, anélkül is tudja, hogy kapott még egy adagot. Teste cserben hagyja, tudata tompa, de a fájdalma sokkal nagyobb, mintsem a szer el tudja azt nyomni.

- NARUTOOO! - szakítja ki magát a bátyja kezei közül és egyenesen a koporsó felé rohan. Alig tudják elkapni és visszarántani onnan. Közelebb akar menni. Vele akar halni. Nem érdekli más. Küzd, de nem tud szabadulni.

- Sasuke, nyugodj meg! - szorítja magához Itachi és lágyan ringani kezd vele. Sasuke magatehetetlenül omlik a testvére karjai közé, mellkasába szorítja a fejét és ott zokog tovább. Egyszerűen képtelen feldolgozni a fájdalmát.

Rövidesen véget ér a szertartás. Konoha eltemette Hetedik Hokagéját. Az Akatsuki egy remek vezetőjét. Sasuke pedig egyetlen szerelmét.

Uzumaki Naruto nincs többé. Meghalt.

A tömeg lassan eloszlik, már csak páran maradtak: az Akatsuki főbb személyiségei és az Uchiha fivérek. Egyikük sem akar elmenni, pedig már mind bőrig áztak és fáradtak. Mind fizikailag, mind lelkileg. Végül mégis elbúcsúznak.

Sasuke szabályosan örjöng, amikor Itachi megpróbálja elvinni őt a gránit laptól. Azóta, hogy oda tették, nem mozdul onnan.

- Sasuke, kérlek, ne kelljen begyógyszereznem téged - könyörög utolsó reménységével.

- Nem! Nem... te ezt nem értheted. Nem hagyhatom itt. Nem tehetem! - motyogja zokogva. Itachinak fáj a szíve az öccséért. Szörnyű így látni őt. Fel sem tudja fogni, hogy reagálhat ilyen módon. Ésszel persze érti a Stockholm-szindrómát és annak természetét. De felfogni mégsem képes. Hogy ragaszkodhat így Sasuke ahhoz az emberhez, aki 11 hónapja elrabolta, naponta többször is megerőszakolta és fogságban tartotta? Nem, ez már neki is sok.

- Sajnálom Otuto - suttogja és egy határozott mozdulattal a nyakába szúrja a tűt.

- Naruto - motyogja még utoljára és minden elsötétül körülötte.

**

Sasuke 11 hónapja lépett be Naruto irodájába. Dönthetett: vagy ő vagy az Uchiha klán. Ő pedig feláldozta magát egy jobb cél oltárán. Az Uchihák számára eljött egy fényes jövő lehetősége, számára pedig maga a pokol vette kezdetét.