Álmodom? - Bang Chan ff. ✔️

30.

A kórházi ágyamon feküdtem még mindíg, a nap épp hogy besütött az ablakok sötétítöin keresztül, a város éledezett körülöttünk.
Laposakat pislogva tudatosult bennem, igen, most már ébren vagyok... Nincs mellettem.
Ilyenkor bánom, igen tudom, nagy baromság és örülnöm kéne, annak hogy élek, kisebb nagyobb erőfeszítésekkel, de itt vagyok. Újra. Az elmém rabsága alól elszabadulva. Egyedül.
Bang Chan nélkül... A világom nélkül. Elveszve.
Bánom, hogy nem maradtam tovább a világomban, tovább a kezét fogva. Az ajkait érintve, karjaiba fonódva. Az életem annyira más volt. Vidám, színes most pedig, megszürkült körülöttem minden. Az életem újra abba a szerencsétlenségbe csöppent vissza aki voltam.

Az infúzió csöpögött és a tű helye feszítette csuklómat. Nem akartam itt lenni már, de muszáj volt. Nem tudtam volna még elhagyni a korházat két lábon, ugyan is a több hónap amit a kómába töltöttem, testem minden izmát elsorvaztotta. Nehezemre esett minden mozzanat, felemelni azt a testet amivel megáldottak. De erölködtem. Nem halt el bennem minden.
Csupán szürke lett. Telefonomat babrálva, az elmúlt hónapok lemaradásait próbáltam magamba szippantani, legyen az egy-egy zene, hír, kép... Róla.
Legalább ott láthatom gyönyörű mosolyát, melytől néha akarva, akaratlul is kicsúszott szememből egy-egy könnycsepp és a telefonra hullott.
Néha pedig patakokban ömlött belőlem szemeim keserű nedve, eláztatva kórházi ruhám.
Nem bírom elfogadni még most se...
Talán megörültem, lehet... De nem bírom elengedni. Szorongatni akarom. Őt és a hamis emlékeimet melyek a képzeletem szüleményeként csaptak be. Azért vagyok ébren, hogy este visszasírjam az álmot.

Napok teltek el a kórházba, ebben a letartikus hangulatomban. Nem az a Zoé voltam aki bekerült ide a nyáron.
Néha a merengéseimet a nővérek gondoskodása, szakította meg, ahogy a termet amiben voltam kiszellőztettek. Ekkor a hidegtől libabörös lettem és egész gerincemen végigjuttatta azt a bizonyos borzongást, mely egyszerre volt csípős és megnyugtató. Élek. Érzek. A valóságban létezem, de az álmomba volt  az életem.

Minden tornázás megeröltető volt, de sokat foglalkoztak velem így alig pár hét után sikerült , ugyan bukdácsolva bizonytalan léptekkel, de újra járni.
Már nagyobb bátorságot kapva merészkedtem lakrészemtől távolabbi helységek felé, néha egy-egy szuszra megállva, próbáltam néha elterelni a figyelmem, de nem haragudtam rá.
Hisz az elemém játszott velem, nem ő a szivemmel, de a mai napig ha látom Chan mosolyát, vagy hallom zenébe számomra angyalkent csengő hangját mosolyom mellé egy pár könycsepp is kicsordul. Hiányzik.
Már jobban vagyok. Csak talán lelkileg nem.

...

- Megjöttünk Csajos! - szólalt meg egy ismerős hang az ajtó irányából és Ria rontott be édesanyámékkal az oldalán és másik barátnőmmel Emmával. - Most már vihetünk haza!
- Hoztam neked ruhát - jött oda hozzám édesanyám és ölelt meg majd a homlokomra puszilt- Öltözz fel, utána pedig segítek elpakolni.
Bólogattam, örültem,hogy végre valaki van körülöttem. Újra.
- Mit szólnál, ha megünnepelnénk hogy újra otthon vagy azzal, hogy elmegyünk egy étterembe? - kérdezte kíváncsian.
- Jól hangzik! Melyik étterembe mennénk? - probáltam hamis mosolyt eröltetni magamra.
- Nem tudom mi a neve, de nem rég nyílt nem messze tőlünk egy ázsiai étterem. Azt mondják nagyon jól főznek! - mosolygott rám, ám én igyekeztem nem összetörni.
- Mi is mehetünk? - kérdezett rá Ria magára és Emmára.
- Hát persze! - válaszolt anyám.
Minden csak rá emlékeztetett. Ahh.. akár egy rossz szakítás, mikor szó nélkül és minden ok nélkül a másik kimondja, majd eltűnik teljesen az életedből.

Összeszedtem magam, még kicsit bénácskán, de igyekeztem bele adni mindent. Miután elkészülve lábra álltam, még egy utolsó pillantast vetettem a korházi ágyamra mely az álmaim cinkosa volt hónapokig.

...

Hónapok teltek el, a napi erősítések rutinná váltak, és szinte ezzel egyidőben szinten az is hogy megőrültem.
Nem mertem vezetni a kocsit egy pár méter után kibukva kapálóztam a vezetőülésen akárhányszor próbálkoztam. Nem ment. Mindig a biztonságot adó szobám falai felé vettem az irányt, ami immár tele volt akasztgatva poszterekkel, pár polc pedig hanyagul elrendezett albumokkal volt telerakosgatva.
A kreatív káoszom, amit kialakítottam, megrémíszthette vagy elűzhette azokat akik benéztek. Megvetve néztek szét minden Stray Kidses holmim láttan .

Több mint egy év telt el a baleset napja óta, a születésnapom közeledett és egyben hatalmas hírek járták telis tele az internetek.
Stray Kids turnét indít Európába, egyben ide is ... Kicsiny hazánkba.
Nem tudom hogy tudott Ria és Emma is ennyire kibírni az elmúlt hónapok folyamán, csak is Stray Kids és Bang Chan volt a téma. Tudtak róla .. tudtak az álmomról, habár nem minden mozzanatát árultam el neki, de tudták hogy nehéz nekem. Egyedül pedig nem hagyott egyik sem.
- Boldog Szülinapot! - szólított meg Ria, az ajtómon belépve és erős ölelésbe invitált.
- Szia! - probáltam magamra eröltetni minden erőmmel egy mosolyt.
- Mai nap össze kell szedned magad kicsit most már Zoé! - fogta meg egyik kezem. - Van egy meglepetésünk! - majd húzott magával a konyha felé, ahol a család várakozott és másik barátnőm Emma, akiről a kórházban tudtam meg, hogy ő is nagy Stray Kids fan.
- Sziasztok! - mosolyogtam.
- Boldog szülinapot! - csengett Emma hangja miközben átölelt.
- Köszönöm! - ölelésében alig kaptam levegőt így egy kis hanggal próbáltam tudatára adni hogy elég. - Jaj.
- Ne haragudj, de annyira izgulok, hogy mit mondasz az ajándékunkra! - engedett el és szinte ugrált örömében. Emma picit túlizgága néha, az agyamra megy párszor de úgy szeretem ahogy van.
- Alig várom! - néztem anyám kezében lévő ajándékdobozra....