Era la musica!

1. fejezet Az a bizonyos lány

Jungkook:

     - Hmmm... khm... szip-szipp... - az első nagy lehetsőgünk és máris elrontottam. 

Hogy lehettem ilyen figyelmetlen? Pedig annyit készültem. A srácok is sokat segítettek, velem maradtak egészen késő este is, hogy próbáljunk. És most? Most mégis miattam ugyanazt a jelenetet újra és újra ... és újra felkellett vennünk. Hibáztam és csak hibáztam. Azt mondták, hogy semmi baj, hogy megesik az ilyen... de tudom, hogy csak azért mondták, hogy jobban érezzem magam. Nagyon kedvesek és vigyáznak rám... ám nem akarom, hogy miattam több munkájuk legyen. 

BigHits épületéhez közel van egy park. Csodaszép kis hely és csendes, annak ellenére, hogy közel van a főuthoz. Kis patak csordogál a járda mellett, fák magasodnak, mint két oldalon, zöldelő fű élénkíti a terepet és virágok színesitik be. Nincs egy felhő sem az égen, a nap fényesen ragyog fent, kellemes meleg nyári idő van. És én mégis itt ülök a padon és zsebkendőmet könnyeimmel áztatom. A szüleim aggódtak értem, amikor eldöntöttem, hogy idolnak megyek, bár nem állították meg. Fiatal vagyok még, tudom. Rengeteg felelőséggel jár ez az élet, harccal, kiállással. Na nem mintha feladnám. Amikor már itt állok a kapuba, nem adom fel.   És nem is akarnám, eldöntöttem, hogy ezt az utat választom, ezt akarom!

   - Milyen szép napunk van! - szólalt meg egy vékonyka, csillingelő hang, majd kis idő múlva szemem sarkából láttam, hogy leül mellém valaki. Egy lány volt... Nagyjából annyi idős lehetett, mint én. Test alkata közepes, nem az a vékony, nem az a ducibb és magasságra is nézve a közép csoporthoz tartozhatott. Vállon aluli, sötét barna egyenes haj, bretonja talán volt, de most oldalra simitva, egybe olvadt a haja többi részével, egy vonalba. Barna szemei boldogan csillogtak a kék eget nézve, vörös ajkai mosolyra húzodtak és megvillogottak a fehér fogai. Egy farmer rövid nadrágot viselt egy zöld, sárga csikos rövidujjú polóval, illetve bal kezében egy piros, fehér pöttyös kendőt szorongatott..    - Nem gondolod? - fordította felém fejét mosollyal az arcán felém és ebben a pillanatban egy nagyot dobbant a szívem. 

A szél megsűvítette haját és mintha, minden körülöttünk őt venné fokuszban, csak úgy ragyogott az arca. Barackvirág illatát továbbított a szél. Szép volt és én szavak nélkül maradtam. Csak ámulattal tekintettem rá.

     - Öhm... khm... - megköszörültem a torkomat és megtöröltem az arcomat. - Valóban az... én, most azt hiszem megyek... - álltam fel.   

     - Ha ilyen gyönyörű nap van, akkor miért sírtál? - megálltam és visszafordultam felé. - Ilyen csodaszép napon, kár a búslakodással tölteni. - tárta szét a karjait és mélyen beleszippantott a levegőbe.    - Hmm.. - húzodott egy fél mosoly ajkaimra. - Ha az olyan könnyű lenne, hogy csak megállj és nézz körbe a környezetedbe, csodálkozz el benne, figyeld meg és szerezz belőle erőt. - Pontosan! Mi is ebben nehéz? - mosolygott továbbra is önfeledten felém. - Na gyere! - paskolta meg a mellette lévő helyet a padon, ahonnan korábban felálltam.

Ki ez a lány? Mindenkivel ilyen közvetlen? Csak most lássuk először egymást. Miért ilyen barátságos? De mégis visszaültem. Bár kissé szégyenlősen, hiszen mégis nem volt ötletem, hogy mit kezdjek a helyzettel. Rajta egyáltalán nem látszott, hogy szégyenlős lenne. Elkezdte kémlelni a tájat, majd egy kis idő után dudorászni kezdett. Kellemes volt hallgatni és azon vettem észre magam, hogy valahogy már nem is vagyok szomorú. Valahogy minden bánatom tova szállt.   

     - Magadat hibáztatod valamiért? - percekkel később tette fel ezt a kérdést, amin kissé meglepődtem és újra eszembe jutott miért is voltam itt magányosan. Lehajtottam a fejemet.